Ha a nőnek nem lehet gyereke.... milyen lehet a férfinek és milyen lehet az a kapcsolat? (beszélgetés)

senki nem kevesebb, mert nincs gyereke.

azt, hogy ki hogyan éli meg az anyaságot, az nem azon múllik, hogy mennyire tűnnik lestrapáltnak kívülről...

télleg lehet, hogy ezzel nyugtatod magad, mert nem jött össze.

nem minden anya lestrapált, ....

nekem nincs gyerekem,....

de az azt már értem, hogy mindenki másképp éli meg.

Kedves Kriszta70!

Nem írsz Te rossz dolgokat, az élet gyakorlata sok esetben Téged is igazol.Igen, sok-sok házasság valóban így működik, ahogy Te is leírod. Mégis tudod mit érzek ki a soraidból, azt a mérhetetlen fájdalmat, amit abból fakadóan érzel, hogy nem lehet saját gyermeked. Azért ezt nagyon nem tudtad feldolgozni, mind a mai napig.

Én nagyon szeretem az én lestrapált feleségem és én magam is lestrapált vagyok, mert a megélhetés nagyon nehéz. De a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel közeledem, hozzá, mikor erre alkalmam nyílik, és igyekszem legjobb tudásomat adni, hogy együttlétünk alkalmával minden rosszat és számunkra kellemetlen dolgot elfeledjünk.

Ennyivel tartozunk egymásnak, hogy ennyi éven keresztül tántoríthatatlanul kitartottunk egymás mellett. Most ünnepeltük a 25. éves házassági évfordulónkat. Találtunk rá alkalmat, hogy ez csak kettőnk bensőséges szép ünnepe legyen.

Én azt mondom, hogy embere válogatja, hogy ki hogyan éli meg az életét és milyen szempontok előtérbe helyezésével érzi magát boldognak.

A lelke rajta mindenkinek!

Nézd én nem provokáltam,csak választ vártam.

Ha valaki azt írja:"Ezt úgy ahogy van megcáfolom. ",akkor egyszerűen kíváncsi vagyok az ellenvéleményre,az érveire,arra ,hogy miért cáfolja,mert lehet ,hogy neki van igaza.

Igazad van,igen,biztosan sérül,de akinek a boldogsága,megelégedése és önmegvalósítása,egyszóval a harmóniája az életében meg van,annak meg is marad,még akkor is ,ha ilyen szomorú helyzetbe kerül.És mint tudjuk ,erre is van megoldás,örökbe fogadás,nevelőszülőség,stb.

Tehát a boldog és teljes élet ,nem függ a gyerekvállalástól,annak először meg kellene hogy legyen,hogy utána jó anyák apák legyünk,szerintem.

Egy gyermek nem fogja betömni a lyukakat az életünkbe,egy gyerek csak még teljesebbé teheti,ha igazán vágyunk rá.

A 25-26-os szóváltásból kialakult provokáló kérdésedre adtam meg a bennem kialakult választ.

De valóban, nem teljes a gondolatmenet, hisz a belső harmóniából indultál ki. Szóval, abban igazad lehet, hogy a belső harmónián múlik minden. Ugyanakkor megfigyeléseim szerint, pontosan a belső harmónia sérül, amikor először teljesen egyértelműnek gondolja egy házaspár, hogy lesz gyerekük, aztán egymás után sokszor kell szembesülniük vele, hogy nem lesz.

Nem azért, hogy megvédjem, de az annyira egyértelmű!

Ismerek olyan embert, aki soha nem akart gyereket és mégis szülnie kellett, mert a férje nagyon akart. Soha nem szerette a gyerekét, s szegényke 17 évesen öngyilkos lett - meghalt. A férje azt mondta akkor a 45 éves feleségének, ha most nem szül másik gyereket, fel is út - le is út. Szült. Az a gyerek is felnőtt azóta, de sok jel arra mutat, hogy beteg a lelke.

Olyat is ismerek, aki szintén megszülte a gyerekeit a férje unszolására, aztán más nevelte fel őket, mert a gyerekek mástól kapták meg azt a szeretetet, amit neki kellett volna nyújtania.

Aztán olyat is ismerek, akik mindent megtettek, mégsem lett, s örökbefogadtak, ugyanolyan boldogok, mintha a sajátjuk lenne.

Nagyon is egyén függő. Ha valaki lélekben arra született, hogy gyereket neveljen, soha nem találja meg a helyét a világban, soha nem tudja pótolni valami mással.

Aztán olyan is van, aki képes a beletörődésbe, s valóban keres valami más megoldást, mint a kislányom keresztanyja, aki már lassan 70 éves, de mindig megoldja, hogy legyenek körülötte gyerekek. Még a pótnagyiságot is vállalta.

Nem tudhatjuk, hogy kiben mi lakozik. Egyik ember elfogadja, másik meg csak úgy csinál, mintha elfogadná a helyzetet, harmadik meg esetleg olyan lépéseket tesz, amivel pótolhatja a hiányt.

Szóval, nem értem, hogy mit kell ezen magyarázkodni.

Miért ,te nem vagy meggyőződve a saját igazadról?:))

Nem hát.

Ha meggyőződés állna a háttérbe,akkor köpnéd az érveidet ,ezerszámra.

Nem értelek.

Amiket írsz velük kapcsolatba,miért okoznak benned indulatot?Hisz nekem úgy tűnik ,hogy valamilyen szinten jobban lennének a helyedben és nem ellened áskálódnak.Nem a te élethelyzetedet ócsárolják,hanem a magukét,akkor miért vagy mégis indulatos velük szemben?

Hisz majdhogynem azt mondod ,milyen jó ,hogy nem lett gyerekem,mert nem kell szembenéznem ezekkel a problémákkal?

Tényleg nem értelek.

Szia! Nem azért van bennem düh azokkal szemben, akiknek ez megadatott, mert nekik összejött. Az a bajom (és nem mostani a probléma), hogy különbnek érzi magát nálam a gyerekes nők 80%-a.

Állandóan beszólogattak, hogy nekem milyen jó, hogy ezt vagy azt megtehetem, nekik meg a gyerek miatt nem lehet. Erről nem én tehetek, hiszen ők vállalták a gyerekeket, mit gondoltak, csak pozitív dolgokkal jár? Eddig az a nóta járta, hogy majd megtudom én is milyen egy gyerekkel, most meg az, hogy örüljek, hogy nem hagy el a férjem, meg milyen szörnyű, hogy nem vagyok már nő és egész ember. Fotóalbumba kívánkozik ilyenkor az arcuk. Mit fáj nekik az én életem?!

Egyébként a pocsék házasságok okozója általában valóban nem a gyerek születése, az csak szépen felszínre hoza a dolgokat.

Én úgy gondolom,aki nem tudna boldog lenni gyerek nélkül,az gyerekkel sem lehet boldog.

A boldogság belülről fakad,nem külső tényezők befolyásolják,hanem a belső harmónia.

Nem.Nem azt kellene tenned.

Hanem elfogadni azt ,hogy nem lehet gyereked.

Nekem úgy tűnik ez nálad még nem működik,különben nem lenne benned düh és indulat azokkal szemben akiknek ez megadatott.

Elhiszem ,hogy nem könnyű ez,pláne ha nagyon vágytál rá,de tedd túl magad rajta.Avval nem segítesz magadon ,hogy csak a rosszat látod meg mindenhol,pláne,hogy a pocsék házasságoknak nem a gyerek születése az okozója.

Ez nem igaz,az életünk értelme ,hogy boldogan éljünk,hogy ez kinél hogyan teljesedik be,gyerekkel vagy anélkül ,nem lehet vita tárgya.

Éppolyan boldog lehet egy gyermektelen nő,aki másban találja meg az önmegvalósítást,az élete értelmét,mint az akinek a gyermekei adják meg ugyanezt.

Sejtettem, hogy megszólal az ellentábor:) Beletrafáltam valamibe? Én csak azt mondhatom, amit látok és hallok. Ügyvédi irodában dolgozom, így ott is megtapasztalom nap, mint nap, milyenek a "boldog" családban élők... Én is ismerek 2. (kettő!) valóban boldog családot. És még több boldogtalant, és kirakatcsaládokat, ahol a felszínen minden szép és jó, de belül mnden rohad...

A lelkem pedig nem háborog, sőt soha nem éreztem ilyen jól magam, mint most. Én mindent megtettem, de a sors nekem ezt a lapot osztotta. Mit kellene tennem, hamut szórni a fejemre, megtépni a ruhámat és jajveszékelni nap, mint nap?: jajj Istenem, az én életem ettől kezdve üres, nem ér semmit? A ti álláspontotok szerint most foghatnék egy kötelet, aztán kinézhetnék magamnak egy jó kis ágat. Van is egy ilyen, de szerintem valamelyik szomszédasszony fogja előbb lestoppolni:)

Pontosan erről van szó és nem ő az egyetlen aki ezzel "vigasztalja" magát.

Én nem cserélnék egyetlen gyermektelen nővel sem.

Igaz, hogy kis gyerek kis gond nagy gyerek nagy gond, de ez adja meg az élet értelmét még ha sokszor fáradtnak, lestrapáltnak is tűnünk. Nélkülük üres lenne az életem(ünk).

Ez csak egy sztereotípia ,amit önmagad megsegítésére találtál ki ,hogy megnyugtasd háborgó lelkedet.

Milliónyi anyuka boldog és fantasztikus házasságban él,még ha látszatra lestrapált is ,akkor is.

De ha téged boldoggá tesz az a tudat,vagy így tudsz belenyugodni a sorsodba,hogy a többi gyerekes családot borzalmasnak és boldogtalannak látod,akkor tedd azt.

Mi 9 évig próbálkoztunk, hogy legyen babánk, de nem jött össze. 4 hete ki kellett venni a méhemet, tehát már nem is fog. A férjem mellettem áll, nem kell neki más, és ezt azóta is többször elmondta, de ha nem mondaná, akkor is tudom.

Ha semmi más nem tartja össze a két embert csak a gyerekcsinálás, akkor az nem is kapcsolat, csak Gyerekgyártó Kft. Az ilyenek meg előbb-utóbb úgyis befuccsolnak.

Nézem a társasházban lakó kisgyermekes anyukákat, nem cserélnék egyikkel sem! Kivétel nélkül lestrapáltak, akad köztük alkoholista és gyógyszerfüggő, és 100%-ban búval béleltek. A férjek többsége meg úgy gondolja, gyereket csinált, teljesítette a kötelességét, az asszony ettől kezdve leírható. A gyerekekkel meg senki nem foglalkozik. A hölgyek között van tanár, orvos és APEH ov., mégsem értik, hogy mi történik velük. Azt hitték, ha férjhez mennek, gyereket szülnek, minden kötelességüket teljesítették.... Most meg csak állnak és néznek kábán, hogy mi is történik velük?! Mennyiben jobbak ők nálam?

Ma van a férjemmel a találkozásunk 12. évfordulója ezért tegnap este kaptam egy nagy csokor virágot, hogy reggel azt lássam elsőként. Ezt a szomszéd férjek a következőképpen kommentálták: "minek viszed, hiszen bármikor megdughatod!" Mit irigyeljek a feleségükön? A gyerekeiket meg csak sajnálni tudom.

Nem érzem magam kevesebbnek azért, mert nem szültem, viszont boldog vagyok, mert a férjemben minden téren társra leltem!

Nekem volt egy barátnőm.

Csodás teremtés, de nagyon beteg születése óta.

Férjhezment, egy sráchoz, aki imádta. A lány súlyos szívbetegsége miatt nem lehetett soha gyerekük.

Ettől függetlenül nagyon szépen éltek, több mint 25 év után a barátnőm elment.

Pár év után a férje megnősült, ma két szép gyereke van. Megérdemelte.

Viszont a házassága nincs annyira szép és jó, mint a barátnőmmel volt.

Ilyen az élet.

Szervusztok!

Nos azt mondják, hogy egy házasságnak három erős összetartó pillére van. A közös anyagiak, a közös ágy és a közös gyermek.

Ha egy hiányzik ezek közül, attól még a házasság lehet jó, de ha kettő is hiányzik az a házasság hosszú távon már nem lesz életképes.

Szerintem a gyermek az élet célja, s ezt sokan érzik és értik is és a házasságban élők nagyobbik része tervezi is a gyermeket.

Elmondanám, hogy mi is terveztük, de nem sikerült. Akkor aztán nekimentünk mintegy négy éven át a lombik-baby programnak és hát megjárva annak minden elképzelhető változatát az számunkra csak egy eredménytelen Ganossa járással volt egyenértékű. De a gyermek iránti vágy a feleségemben nem csitult és én jöttem elő az ötlettel, hogy neveljünk állami gondozott, mások által eldobott gyermeket. Innen indultunk el és az évtizedek során három ilyen gyermeket,3-5 hónapos koruktól, mint nevelőszülők neveltünk. A probléma azonban az volt, hogy idővel, miután teljesen beilleszkedtek a családunkba és a szívünkhöz nőttek, hiszen sajátunként szerettük Őket és a lehetőség szerint minden megkaptak amit tudtunk számukra biztosítani, az állam örökbe kívánta őket adni, mert meg akart szabadulni a gondozási költségektől. Mivel ez nemcsak nekünk szülőknek (nevelő), hanem a gyerekeknek is érzelmi tragédiát jelentett volna, ha egymástól el kellett volna válnunk, ezért úgy döntöttünk, hogy mindegyiket örökbe fogadjuk. Ez meg is történt névváltoztatásokkal és egyéb hivatalos herce-hurca végigjátszásával. Azóta a sajátjaink hivatalosan is. Apu, anyu vagyunk nekik és egyikőjüket sem érdekli az igazi ( vér szerinti) apjuk, anyjuk akik egyszer sem látogatták Őket gyerekkorukban.

Ma már a nagyobbak 19 és 20 évesek, közvetlen munkavállalás előtt álló felnőttek, míg a legkisebb még általános iskolában tanul.

A családunk így teljesedett ki, annak ellenére, hogy a gyermekvállalás területén biológiai akadályok jelentkeztek.

Az én véleményem az, hogy a hölgyek feladata a gyermekszülés és az anyaság megtapasztalása.

Ismerek én sok sikeres hölgyet, aki karrierje érdekében nem vállalt gyermeket.

Nos, ha erre a témára keveredik a szó, akkor kivétel nélkül mindegyik szeme könnybelábad és élete elhibázott lépésének tartja, hogy legalább egy kis gyermeket nem mert bevállalni. Azért ez egy életen át elkísérő fájdalmas pont egy nő életében.

Nos ez csak az én véleményem a témával kapcsolatban és tudom, hogy ahány ház annyi szokás, úgyhogy ezt a hozzászólást is csak mint egyet a sok közül kezeljétek.

Üdv. forsterh

Szerintem a kapcsolatot akkor mérgezheti meg ez a probléma,ha valamelyik fél nem tudja elfogadni a helyzetet teljes szívéből.

Ha mindkét fél őszintén le tud mondani a gyerekről,letisztázzák magukban a dolgokat és tovább tudnak lépni ,akkor semmi baj nem lehet magával a kapcsolattal,ha igazán szeretik egymást.

Arról nincs szó, hogy el akar menni.

Vagy csak rosszul olvastam a hozzászólásokat?