Fehér zászló! Feladom lassan!

Úgy érzem, kiégtem. Tavaly ilyenkor ki gondolta volna, hogy ez az év ilyen lesz?! Ki tudott előre felkészülni erre, akár lelkileg, akár máshogy? Én nem.

Itthonról dolgozom, gyerek mellett, egyedülálló anyaként.

Tényleg kiégtem. Az, hogy bőgök, csak a jéghegy csúcsa.

Túlélő módban működöm. Ami nem lenne baj, csak az a gond, hogy már túl hosszú ideje.

Úgy érzem, egy fekete lyuk szélén pörgök körbe-körbe, próbálok evickélni, fennmaradni, arra gondolni, hogy vége lesz ezeknek a hónapoknak és minden visszaáll a régi, normális kerékvágásba.

De remélni... ennyi ideig? Ki képes erre???

Biztosan sokan vagyunk ebben a cipőben. De ez nem vigasztal.

Úgy érzem, kezdek szétesni, hiába próbálom minden erőmmel, mindkét karommal összetartani, összefogni magam. Már annak is örülök, ha kicsit össze tudom kapni a lakást. Vagy ha tudok főzni egy értelmes kaját.

Bárcsak kevesebbet járna az agyam!

Bárcsak ne zavarna, mikor órákat hagyom játszani a gyereket az iPadon, mert úgy kicsit szusszanok és dolgozhatok!

Bárcsak ne égne a retinámba a koszos mosogató képe!

Bárcsak megelégednék a mikrós kajával!

Lassan az lesz a mottóm, hogy "Csak ezt a napot éljem túl!". Babysteps. Apró lépések, minden nap próbálok csak arra koncentrálni, ami abban a percben a legfontosabb.

De meddig lehet ezt bírni?

Próbálom emlékeztetni magam, hogy teljesen oké, ha most nincs körülöttem minden rendben. Oké, ha nem bírok mindent. Oké, ha koszosabb a lakás. Oké, ha nem jut idő mindenre. Az is oké, ha inkább 20 percet kikapcsolódom a neten és nem takarítok/főzök/mosok/vasalok.

Fel lehet ezt egyáltalán adni?

Nem hiszem. Csak küszködni tovább.

Kép: pixabay /ImaArtist