SMA - egy gyógyíthatatlan genetikai betegség (Emma nélkül...)

Már milyen nagy lenne, hiszen már elmúlt volna 1 éves. Mászna, gagyogna, mosolyogna és boldog lenne, mint minden más baba. Aztán magamhoz térek és rájövök, hogy Ő már nincsen többé. Némán bámulom a fényképét és csak potyognak a könnyeim. Nem tudom, hogy mikor lesz könnyebb. Azt hiszem soha.

Érdekes az emberi agy, vagy legalábbis az enyém. Próbálom a szép dolgokat felidézni, de a leggyakrabban a sok rossz élmény jön elő. A kórház, az orvosok és az a sok szenvedés, amin Ő keresztülment. És az utolsó nap történései.

Még mindig hallom a sírását, de csak azt, ahogyan az utolsó napon tette. Mert már annyira fájt neki. Nem tudom, hogy valaha túl fogom-e tenni magamat azon, hogy nem voltam ott abban a pillanatban, amikor eljött számára a megváltás, pedig szerettem volna Vele lenni és még a karjaimban tartani.

Még most is előttem van a kép, amikor megnéztük Őt azon a reggelen, mikor elment. Olyan béke és nyugalom sugárzott az arcán, amit előtte még soha nem láttam. Megnyugodott végre, véget ért a sok szenvedés. De legalább Isten akkor meghallgatta az imámat, amiben arra kértem, hogy hagyja őt végre megpihenni, mert már nem bír harcolni tovább.

De ami mindig éltet, az az, hogy tudom, egyszer újra találkozhatom majd Vele és újra a karomban tarthatom Őt. De az még nem most lesz, mert most még menni kell és élni kell tovább. Újra megtalálni az élet értelmét, a hitet és a reményt. Tudom, hogy egyszer majd eljön az a nap, amikor egy másik pici tündér születése bearanyozza majd a életemet.

„A boldogság azokra vár…

Akik olykor sírnak…

Akik olykor szenvednek…

Akik keresnek…

Akik várnak…

Mert csak ezek az emberek tudják becsülni azt, ami van,

kiknek életük ezekkel a kövekkel van kirakva.”

Szeretlek Emma!