És hinni akarom, hogy ez így is lesz

Az írásom nem tartogat tanulságokat és nem is boldog történet ez. Azért írom meg, hogy soha ne felejtsem el, hogy ez is segítsen emléket állítani az én első szülött kicsi drágaságomnak.

Nem is tudom, hogy is lenne jó kezdeni.

Boldogan váltam anyává. Mindháromszor. Boldogan vártam mindhárom babánkat. Aztán valami mégis ellenem fordult, vagy csupán nem mellém állt. És most itt vagyok, lelohadt pocakkal, fájó szívvel, és egy élettel, amiről nem tudom, hogy honnan folytassam, vagy mit kezdjek el elölről.

Bár az életem sosem volt egyszerű, de ekkora fájdalmam még nem volt. Nem a testiről beszélek, hanem a lelkiről. Még akkor is "nekem fáj a legjobban", ha belegondolok, hogy hány és hány olyan anya van, aki ugyanezt átélte. Hány nővel/anyával/asszonnyal találkoztam itt, akik először drukkoltak, majd anyákkal, akik velem örültek, majd velem sírtak és támogattak. Hánnyal, akik tudják, min megyek keresztül, mert nekik is át kellett élni a kínt, a fájdalmat. És hányan vannak, akik erőt adnak nekem minden nap. Csupán a tudattal, hogy nem vagyok egyedül. Pedig nekik is - "a legjobban nekik" - fáj.

Nagyon boldog házasságban élek immár 2 éve, és boldog párkapcsolatban lassan 10 éve. Életem egyetlen értelme és jó dolga a férjem. Azt kívánom, hogy minden nőnek legalább fele ilyen jó férje legyen, mert akkor már nagyon jó férje lesz mindenkinek.

A gyerekkorom betegséggel volt tele, orvostól-orvosig jártunk a szüleimmel. Aztán ahogy telt az idő, én úgy nőttem és talán mert jobban viseltem a bajt, már könnyebbek lettek ezek az állapotok.

A gimiben megismertem a férjemet, ahogy írtam, 10 éve. Talán az első mondat után tudtam, hogy minket az Isten is egymásnak teremtett. Kapcsolatunk 7. évében megházasodtunk és alig vártuk, hogy jöjjön szerelmünk kiteljesedése.

Augusztusban esküdtünk, áprilisban lejárt a szerződésem a munkahelyen és nagy örömmel mentem a "főnökömhöz" érdeklődni, hogy kapok-e új szerződést. Tudtam, hogy baba van a pocakomban, így a fene se bánta, ha nem kapok. Hát nem kaptam, de nem érdekelt.

Egy hét múlva vérezni kezdtem, görcsöltem. A baba itt hagyott. Az orvosom, akihez évek óta jártam, azt mondta, nyugalom. A nők nagy százalékában az első baba sajnos elköszön. Egy ciklus után újra próbálkozhatunk. Nagyon fájt, de beletörődtünk. Biztosan kevés volt a vitamin, elég sovány is voltam, biztosan nem voltam elég erős és felkészült. Nem csüggedtünk el.

Aztán júliusban már újra ketten voltunk. Nagyon örültem. Bár feküdnöm kellett az elejétől, a boldogságom nem ismert határokat, és akármire képes voltam, csak baj ne legyen. Aztán rövidesen, a 7. héten újra görcsök, vérzés és újra egyedül maradtam. Ez már szinte elviselhetetlen volt számomra. Feküdtem, vigyáztam, tele voltam vitaminnal, nem voltam sovány és gyenge. Megvártuk, amit kellett. Akkor mi történhetett?

Nagyon fájt, hogy nem adatott meg most sem az az öröm, amit annyira vártam. Elkezdtük a kivizsgálást, ez vitt előre, hogy meglegyen az ok, és ne legyen hiába való a sírásom. Október végére már túl voltunk minden vizsgálaton. Én is és a férjem is. Nálam véralvadási problémák derültek ki, Leiden és prothrombin mutáció. Éljen! Megvan a baj, újra lehet próbálkozni - mondta az orvos most már, kapom majd a hasfalba a szurikat minden nap, a lehető legkorább időszaktól kezdve, és semmi probléma nem lesz.

Mivel tudtuk, hogy valószínű fekvés lesz a következő terhességnél is, így gondoltuk, még várunk. Megvárjuk az ünnepeket, addig is igyekszünk minden időt kihasználni és élvezni az életet. Majd januártól újult erővel próbáljuk újra bővíteni a családot. Így is volt.

Csodával határos módon, az első próbálkozás alkalmával sikerült. És én menses előtt egy héttel már biztos voltam benne. A testem már jelzett. Menses napján már másodjára teszteltem pozitívat és hatalmas boldogságban hívtam az orvost. Elkezdtük a szurikat és örültünk. Vigyáztam, óvtam, beszéltem hozzá és tudtam, hogy együtt maradunk. Semmi nem jöhet, mert áldott állapotban vagyok.

Az elején egy kis ijedelmet (hematómától véreztem) leszámítva semmi gond nem volt. Édes volt nekem minden egyes nap, ami hányással telt, mert tudtam, hogy Ő érte/miatta van ez. Feküdtem az első 12 hetet. Alig vártam minden egyes ultrahang vizsgálatot. A 16. héten ultrahangra mentem. Reggel megbeszéltem vele, ha van kedve, mutassa meg, hogy rózsaszínben vagy kékben gondolkozzunk. Addigra már olyan hevesen ficánkolt, hogy ha ezt más mondja, én esküszöm, nem hiszem el. Minden nap éreztem, és örültem. Félve mozdultam meg minden alkalommal, nehogy abbahagyja, és már ne focizzon aznap többet. És megmutatta: kislány! A mi kicsi Leácskánk! Olyan határtalan boldogságban voltunk, annyira örültünk. De nem sokáig.

A 18. heti genetikai ultrahang vizsgálaton fejlődési rendellenesség, magzati rekeszizomsérv gyanúja merült fel. És a gyanú egy nap alatt diagnózis lett. Hiába mentünk orvosokhoz, genetikushoz, mindenki ugyanazt mondta. A terhességet meg kell szakítani, vagy viselni a terhet, hogy bármikor születik meg, nem fog élni. Mi döntünk. Szinte nem is ezen a világon voltam azokban a napokban. Minden egyes gyötrelmes percre emlékszem, mintha tegnap történt volna velem. Úgy éreztem, hogy álmodok, és csak fel kell ébrednem. Ez nem a valóság. Nem lehet az!

Hogy lehet beteg, amikor én érzem? Itt mozog és jelzi, hogy van, él. Hogyan lehetséges az, hogy ennyire súlyos az állapota, amikor ennyire aktív? És hogyan döntsünk, és hogyan éljük túl és mi lesz most? Csupa kérdőjel. De mindhiába. Nem volt remény, és nem volt "jó" választás.

Június 14-én délután 1 óra. Elkezdődött a vajúdás, szörnyű kínjaim voltak. Pénteken, június 15-én, délután 5 óra volt. Vége volt, megszületett és többet soha nem láttam, nem éreztem, nem, nem, nem.

Még napokig, talán hetekig véltem érezni a mocorgását. Mintha semmi nem történt volna. Lefeküdtem, és szinte éreztem a szokásos rúgásokat. És gyötrődtem. Ha minden nő anyának született, én miért nem? És miért nem temethettem el? Kinek énekeljem az altatót?

Mit mondanak az orvosok? Igazából semmi vigasztalót. Számomra nincs vigasztalás. Hiszen egy árva szó sem tudja Őt pótolni. Semmi. Nem genetikai betegség, nem kell semmilyen vizsgálat, lehet újra próbálkozni. 6 hónap vagy 3 hónap után, vagy akár már most. Mert ez mind külön vélemény. Csak tudjunk dönteni.

De a lélek? Annak mennyi idő kell? Azt mondja mindenki, hogy a lelkemen csak az fog segíteni, ha egészséges babám lesz. De hogy és mikor? Hogy gyűrjem le a sok félelmet és kétséget? Hogy viseljem el azt, hogy voltak gyermekeim, volt, amelyiket meg is szülhettem, de egyet sem tarthatok a kezemben? Nem szoptathattam őket, pedig hetekig lett volna miből, mert a tejem az szakadatlanul jött és jött. Az első két vetélésem is szörnyű volt, de elveszíteni valakit, akit érzel minden nap és együtt éltek... Jelzi, hogy most már létezik ő is, kimondhatatlanul fájdalmas. Senkinek nem kívánom.

Mihez kezdjek? Kiben keressek válaszokat?

Eltelt lassan két hónap. Lassan. Nagyon lassan. A 27. héten járnánk, ketten, egészségesen. Voltak nagyon nehéz és őrjítő időszakok. Eljutottam odáig, hogy mertem pszichológushoz fordulni. Tudtam, hogy a férjemért, és a reményért, hogy lesz még egy életerős kis angyalkám, kell, hogy erőt vegyek magamon. De egyedül nem ment. A férjem mindenben támogatott és mellettem állt. Hagyott sírni és hagyott őrjöngeni. Meghallgatott és megértett. De ő jobban lett, és nem tudtam már magammal azt elrendezni, hogy ha neki sírok és panaszkodok, akkor csak visszafelé húzom. Így elmentem szakemberhez.

A gyász sok szakaszán átmentem. És a legnehezebb a harag volt. Mert nem csak másra haragudtam, hanem rettenetesen gyűlöltem magamat is.

Most hol tartok? ...fogalmam sincsen.

Sok álmatlan éjszakán és rémálmon túl, talán a szaksegítség, talán a nyugtató (ami lassan elfogy), talán az idő, ami eltelik. Nem tudom. Valamitől jobb. Van, amikor tudok hinni és bízni. Reménykedni.

Nem telik el óra, hogy ne gondolnék rá. Nem telik el éjjel, hogy ne jutna eszembe. Nem telik el nap, hogy ne hullna könnyem a drága kincsemért. És bizony vannak kegyetlen percek, olyan hullámvölgyek, amilyenek az elején. De tudom, hogy van holnap. Már nem csak és nem feltétlen a rosszak jutnak eszembe. Eszembe jut és boldogan emlékszem vissza arra a szerdai napra, amikor először éreztem őt. És boldogan gondolok arra is, amikor esténként apukája keze alatt ficánkolt, megkereste apukája tenyere alól vezető utat, és a nehéz kéz alól kifarolva, már a szabad helyen tornázott.

Próbálok újra élni. Próbálok csak a férjem felé fordulni és erőt meríteni belőle. Ő azt mondja, hogy elfogadta, azt, amin nem lehet változtatni. Elfogadta, hogy neki fent van jobb helye a testvéreivel, és nekem is el kell fogadnom, mert ő még itt van és szüksége van rám. És ha nem jövök helyre, akkor nem lesz gyerekkacagás a lakásban soha. Mert hiába lesz kész a testem, a lelkem nem fogja hagyni. Őt az viszi előre, hogy a kistesóra koncentrál.

És igaza van. Igaza van. Nem hagyhatom őt cserben és nem hagyhatom magára. Neki én, nekem ő. Jóban, rosszban. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. És nem hagyhatom cserben a gyermeket, aki odafent várja, hogy megajándékozzon minket egy kistesóval.

Soha nem akarom elfelejteni, mindig gondolni fogok rá. Bár nincs karomban a gyermekem, de én anya vagyok. Tudom, hogy anya vagyok, és akár meddig nevelgethettem és gondoskodhattam róla, hiába csak az a csodás 20 hét volt nekünk, ő akkor is a gyermekem marad. Egyszer még újra együtt leszünk.

Odafentről néz, vigyáz ránk, minden nap imádkozok hozzá és az ő vigyázójához, hogy küldjön nekünk egy kistestvért.

És hinni akarom, hogy ez így is lesz.