Engednéd-e, hogy élsportoló legyen a gyermeked? (beszélgetés)

Nem az úszást nem űzték versenyszerűen.

Egyébként wkf azaz olimpiai sportkarate.

Megkérdezhetem, mit sportolnak a gyermekeid?

Az úszást is versenyszerűen űzték?

Nem lenne beleszólásom.

Minden tiszteletem a sportolóké.

2évesen,másfél évig jártunk ebbe az oviba,de nagyon sok mindennel nem értettem egyet...pl:étkezés(sportolói étrenden voltak,hetente egyszer kaptak húst...meg ehhez hasonló dolgok)

Most az új oviban úszik hetente kétszer,heti két foci van,egy tenisz,egy balett és imádja.Teljesen máshogy kezelik,mint a másik helyen,nem törik le a lelkesedését,hanem dicsérik,lelkesítik.

2 évesen? Az még nagyon korai. Az én gyerekem még csak 4 éves, szaladgál, mint a többiek, igaz már tud biciklizni, úszni, de tuti nem vinném még edzésre sehova. Ráér még, úszni eljártunk, mondták is hogy ügyes (apja régen polózott) de ősszel a hideg vízben felfázott és akkor úgy döntöttem, hogy ez nem hiányzik nekünk, különösebben ő sem hiányolta az uszodát.

Mostanában az evezőpadot nyúzza, persze játékból, amíg az apja kondizik, háááát remélem nem szeret bele, nem szeretném, hogy "maci" legyen belőle, de tiltani biztos nem fogom

Utólag visszanézve nem volt sok lemondás, akkor ott gyerekként még nincs, majd miután bekerül az ember a bizonyos élsportoló keretbe, akkor már tényleg durvább a szitu, akkor a sport már életforma lesz, de abból én már kimaradtam.

Amivel ez még jár rengeteg sok kiadás.

Ezek szerint igaz, hogy ennek is két oldala van, tehát a sok lemondás mellett ott a rengeteg öröm, élmény, büszkeség :)))

Köszi!

Kisfiam most 4,5 éves.2éves kora óta sportol,sportoviba jár(t),ahol a szertorna alapjaival ismerkedett meg...Reszeli Péter volt az "edzője" ,aki tehetségtelennek találta.EGY 2ÉVES GYEREKET!!!

3,5 évesen kezdett el úszni és focizni,3hónapja elkezdett teniszezni is.

Nem szeretnék élsportolót nevelni,nekem egyetlen célom,hogy megszeresse a sportot,és szeresse...ezért is biztosítom neki,hogy minél több sportágat kipróbálhasson.

Én soha nem sportoltam rendszeresen,és ma már nagyon nagyon bánom,talán ha gyerekkoromban nekem is ez lett volna atermészetes,akkor másképp alakul.

Na végig olvastam a hozzászólásokat, azért nem kell tragédiaként megélni a sportot, még ha magasabb szintű is, igazi élsportoló tényleg csak az "indulók" piciny töredékéből lesz és ez hamar ki is derül, szóval a tehetségtelenebbeknek sem megy rá az életük, de még a gyerekkoruk se.

Én 8 éves koromtól 16 éves koromig heti 11 edzésen vettem részt, de soha nem maradtam le semmiről, időbeosztás kérdése. Ami az egészséget illeti, oda kell figyelni, de érdekesmód a sérülések felnőttkorban jöttek, gyerekként agyoncsaphatatlan voltam, mert jó edzőim voltak, akik tudták, hogy fejlődésben lévő csontozatnak, ízületnek bizony kell a pihenés is. Nem csipp-csupp edzőim voltak, hanem mindkettő olimpikon volt. Én nem voltam kiemelkedően tehetséges, csak ügyes... jó voltam pl beugrónak, csapatba tölteléknek, de ezt sosem éreztették velem, azért jártam, mert imádtam, sőt a mai napi -12 év után- is heti 4-5ször elbattyogok sportolni, az életem része lett.

Ami a sportoló gyerekeket illeti, az iskolában is külön elbánásban részesültünk (noha egytől egyig így is kiemelkedő tanulók voltunk, nekünk mégis picit többet engedtek), eljutottunk egy csomó helyre ahova más gyerekek nem, a sport adott egy másik közösséget is a szomszéd gyerekek és az osztálytársakon felül. Rendszerességre nevelt és önfegyelemre.

Ha szívesen csinálná és tényleg tehetséges akkor támogatnám akár az élsportban is, de nem erőltetnék semmit.

Hobbi sportolni viszont tuti hogy fog, de még pici hozzá, majd meglátjuk mihez lesz kedve

Igen, ez is benne van, mert nyilván minden szülő úgy van vele, hogy az ő gyermeke a legtehetségesebb, biztos ő viszi majd a legtöbbre, de a sok tízezer kicsiből csak 1 lesz Egerszegi Krisztina...

Pedig a többiek is valószínűleg ugyanúgy felkeltek korán, elvégezték azt a munkát stb. csak nekik nem adatik meg a siker, az aranyak.

A szülőt könnyen el lehet "kápráztatni" a sok dicsérettel, biztatással. Aztán szinte akaratlanul is belelépnek a mókuskerékbe. Csak ezt a versenyt volna jó megnyerni, aztán csak a következőt, és így tovább. Amíg nem megy az egészség kárára, az emberi kapcsolatok kialakítására, a jó irányú személyiségfejlődés, a helyes értékrend kialakítására, nincs gond. Fegyelmet, szorgalmat, kitartást, célt látnak az életükben, nincs baj. Amikor csak edzés, verseny, alvás a mindennapi az "élet", amikor már nincs más, csak újabb és újabb bizonyítás, akkor baj van. Keveseknek sikerült "egészségesen" meglépni... Itt gondolok pl. Csisztu Zsuzsára vagy Egerszegi Krisztinára. Az ő sikerüket viszont hány "veszteség" kísérte? Sok-sok, mára már névtelen elfeledett, megszürkült résztvevő szülőkkel, testvérekkel, elmaradt barátokkal, stb.

Ez pireuszi győzelem.

Igen, ez nagyon nehéz. Mert neki most "játék", de mint olvashattuk lejjebb más szülőtől, az edzőből előjön az állat egy tehetség felfedezése esetén.

Szóval ezek fontos kérdések. Nem hiszem, hogy a gyermeked megért egyébként.

Éveken át jártam ebben a cipőben. Még középső csoportosként választották ki. Innen már egyenes út vezetett a testnevelés tagozatos általános iskolába. Mivel rendkívül mozgékony volt, bírta is a kiképzést, először nem láttam akadályát az időtöltésnek. Reggel 7-kor már az iskolában volt, este 8 körül ért haza... A hajlékonyságáról, az ügyességéről szuperlatívuszokban beszélt az edzője. Ez az iskola már adott egy olimpikont az országnak... Közben egy kívülálló edző elmagyarázta, milyen életre szóló következményei lehetnek az ilyen szintű edzéseknek. Mígnem a 3. tanév márciusában megoldódott a kérdés: leesett a bordásfalról és agyrázkódást szenvedett, de még csak be sem vitték a kórházba, csak késő este én. A következő tanévet már másik iskolában folytatta!

Az egyik edzője a szöuli olimpia egyik bírája volt - szó szerint megtaposta a fejét! Később is sportolt önvédelmi kategóriában, korcsoportos országos döntős lett, de szívből csinálta, nem elvárásból. És örülök, hogy így alakult. Talán olimpikon is lehetett volna, de egy fiatal, agyongyötört, agyonhajtott félnyomorék, degenerálódott csontozattal. Mert csak addig kellenek, amíg hasznot húzhatnak belőle, döngethetik mások a mellüket. Nem került a dobogóra, nem látott ilyen áron világot, nem játszották a tiszteletére a magyar Himnuszt, de EGÉSZSÉGES!!

Tehá, ha a barátod erről ír szakdolgozatot, akkor nyilván átvette a fejlődéslélektan erre vonatkozó szakaszait is.

Egy 4-5 éves gyermek ebben az időszakban tart a személyisége kialakításánál, pontosabban a feletess én (ego-superego) kialakításában. Az itt szerzett tulajdonságok alakítják majd a jellemét, személyisége fő vonásait. Ilyenkor a legkönnyebb kettétörni egy gyermek lelkét, önálló személyiségét. Én nagyon veszélyesnek tartom ezt mind szülői, mind szakmai (szociális) szemmel. Lejjebb írta is egy sportoló szülő, hogy egy ilyen edzés mennyire kegyetlen.

A testmozgás mint olyan, nagyon fontos, elengedhetetlen a jó életminőséghez. Én magam is járok a fiammal futni/biciklizni/úszni/meg amihez még kedvünk van. Ők fociznak is. Saját akaratukból.

Egy 10 éves gyermek fejlődés lélektani szempontból pedig pont a leválási időszak kezdetében van. dackorszaknak is nevezik ezt az időt. Ebben az időszakban már nem hiszem, hogy lelki sérülés nélkül alávetheti egy szülő a gyerekét egy nehéz edzésnek, ha csak a gyerek nem akarja.

Igen, csak amint mondtam, vannak olyan sportágak, amiket már veszett ügy elkezdeni pl. 10 évesen, mert már semmi sem lesz akkor a gyerekből...

Ezek valóban tönkretehetik a gyerekkort, legalábbis külső szemmel. Mondjuk vegyünk egy úszó kisfiút/kislányt a hajnali felkelésekkel...

De ezt mi gondoljuk, hogy kínzás, akik kívülről látjuk. Ezért lennék kíváncsi olyanokra, akik benne vannak, csinálták/csinálják.

Vannak olyan sportok, ami nem feltétlenül a doppingról szólnak, és olyanok is, amik később is kezdhetők, pl. küzdősportok, és el lehet érni komoly eredményeket is velük.

Nem bánnám, ha sportolna, de azt nem szeretném, ha emiatt elveszne a gyermekkora.

Szóval összességében nem, nem szeretnék egy ennyire kötött életet a gyerekemnek.