Emlékek (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Emlékek
Igen ez szivreható történet, én felnőtt sőt mondhatom hogy idősödő ember, 58 éves koromban vesztettem el Édesanyámat de még igy sem tudtam feldolgozni ezt az érzést, nagyon , nagyon hiányzik, szinte mindennap itt van velem és érzem hogy ő is gondol rám. Hihetetlen hogy Ő már nincs közöttünk és legjobban az fáj hogy utolsó perceiben nem lehettem mellette, nem foghattam a kezét,szavakban nem önthettem azt amit érzek iránta, a hálát és azt hogy világrajöttem ,és hogy van két gyönyörű lányom akik az éltet, a boldogságot jelentik nekem!
Várom a következő cikked... szóljon az bármiről. Tudom, jó cikk lesz.
Köszönöm, hogy olvashattalak.
Kedes Ágnes!
Nagyon köszönöm a kedves szavakat!
Szörnyű lehetett a testvéredet elveszíteni.
Egyáltalán egy hozzátartozót, barátot elveszíteni nem könnyű dolog.
Sajnos augusztusban az autópályán meghalt egy nagyon kedves, közeli barátunk....és hát azóta sem tudom hol a helyem, mit csináljak, napi szinten gondolok rá, na meg persze a családjára is, hisz két pici gyermeket hagyott itt....úgy hogy az egyiket még nem is láthatta.
Szóval szörnyű ez az egész, és teljesen egyetértek azzal, hogy a halál, a gyász a legutálatosabb dolog a világon.
De sajnos ez is hozzátartozik az élethez.
Van aki könnyebben, van aki nehezebben dolgozza fel ezeket a dolgokat.....azt hiszem én nehezebben.
Kedves első hozzászóló!
Olvastam a cikkedet és hidd el, akit igazán szerettünk mindig azok mennek el az élők sorából.
Nekem is néha előjönnek a szörnyű régi emlékek, egyik beteg testvérem halt meg és tudom intézetben volt ő agyvérzéssel született és ezt az állapotot senki sem fogadja kitörö örömmel. Tudom most furcsát fogok mondani én apósomékkal annak idején remekül kijöttem és sajnálom, hogy már nincsenek az élők sorában. Anyámékkal egyenesen szóba sem álltak nem szimpatizáltak egymással. Ezek a régi dolgok és emlékek mindig mélyen a szívünben őrizzük, mert ott a helyük.
Azokat pedig senki sem veheti el tőled, azok mindig megmaradnak neked. Ebbe a helyzetbe nehéz beletörödni, tudom a gyász az nem kellemes dolog
az teljesen felkavarja az ember lelkivilágát és ez a legutálatosabb dolog a világon. Őszinte réstvétem és kívánok minden jót. Üdv.Ágnes
Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a hozzászólást.
Lehet, csak én túlzok egy kicsit....de tényleg nagyon rossz érzés, hogy ennyi tiszteletet nem tudtam neki megadni, hogy legalább a temetésen "viselkedjek", hogy felfogjam azt, ami történt.
Tényleg, nagyon jól esnek a hozzászólásaitok, nagyon köszönöm!
Muszáj volt ezt leírnom, valahogy úgy érzem, hogy kicsi könnyebb, hogy megoszthattam ezt másokkal is, ugyanis eddig nem is nagyon beszéltem róla.
Mint ahogy a azokról az évekről sem, amit apámmal töltöttem.
De szerintem írni fogok egy cikket arról is.
Ez is nagyon jó érzés most, hogy leírhattam, kiírhattam magamból.
Édes Istenem kedves Irin!!!
Amíg olvastam a cikkedet, a hideg rázott!!! Borzasztó volt olvasni... így, ilyen szemszögből ilyen őszinteséggel leírva.... nagyon sajnálom ami történt! NE LEGYEN LELKIISMERET FURDALÁSOD! Hiszen még olyan kicsike voltál. Édesanyád is tudja ezt. Szerintem nincs ennél fájóbb dolog ami egy gyerekkel történhet, és én úgy gondolom, hogy adjunk hálát Istennek, az emberi fejlődésnek, az emberi agy kiismerhetetlen tökéletességének, hogy a kisgyermek NEM FOGJA FEL, ha ilyen történik vele. Ez így van jól. Ezért van az, hogy kutyusodat pedig megsirattad. Az közel nem volt akkora trauma, mint édesanyád elvesztése. Szerencsére a kis agyad akkor így védekezett az ellen, hogy lelkileg belerokkanj a tragédiába.
Élj hosszú boldog életet és emiatt sose legyen lelkiismeret furdalásod!!! Őszinte részvétem és meleg baráti ölelésem!!!
Az én apukám 7 éves koromban halt meg. Akkor én sem fogtam föl. Viszont mi a bátyámmal sírtunk utána akkor is, ha anyu elment a wcre, mert féltünk, hogy nem jön vissza. Erre én igazából nem is emlékszem. Én úgy emlékszem 10 éves koromban fogtam föl, hogy nekem nincsen apukám.Addig azt hiszem "élveztem" a megkülönböztetett figyelmet. Mikor azonban ráébredtem, hogy én tényleg és igazából elveszítettem őt, akkor minden este sírtam, féltem, hogy meghalok, vagy anyu hal meg. Aztán dühös voltam, amiért itthagyott (öngyilkos lett), és utána valahogy elfogadtam. Nem tudom mikor és hogyan. Én viszont mai napig sírok olykor, amiért nincsen,és mert itt kellene, hogy legyen.
Ne hibáztasd magad. Kicsi voltál, nem értetted mi történik. Nagyon sajnálom:( Én is sokmindent megéltem, de tudom milyen azt nézni ahogy valaki leépül melletted. Szörnyű. Azt meg hogy édesapáddal nem jöttél ki igazán az évek alatt, talán természetes is. Egy lányt igazán az anyja érti meg. És neki is nagyon fájhatott anyukád halála. Sajnálom:(
Én 7 éves voltam mikor elvesztettem imádott édesapám.A temetés még mindig előttem van pedig már 33 vagyok.Édesapám hirtelen halt meg reggel elment dolgozni és szívrohamot kapott.Rettenetes dühöt éreztem amiért búcsú nélkül ment el nem értettem miért hagyott itt mikor annyira imádtam és még arra is gondoltam miért nem anyu ment el helyette.Azóta sajnos édesanyám is elvesztettem.Nagyon sokáig éreztem a dühöt és sírni sem tudtam. A mai napig nem tudom elfogadni hogy elvesztettem és nem ismerhettem meg igazán.
Nemrég voltam egy temetésen, ahol szintén egy 8 éves kisgyerek anyukáját temették. Úgy tűnt ő sem nagyon fogja fel a történtek jelentőségét, pedig értelmes kissrác. Ebben a korban sok gyerek még eléggé ösztönös.
Átérzem a fájdalmadat, bár én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem veszítettem még el olyan igazán közeli hozzátartozómat. Csak olyan nagybácsikat, a nagypapáim és az apai nagymamámat, akiktől nagyon távol éltünk, ezért nem ért tragédiaként a dolog, mert nem álltam közeli kapcsolatban velük. Viszont, igazából arra a mondatodra szeretnék reagálni, hogy reméled édesanyád megbocsájt neked. Biztos vagyok benne, hogy ha valahol figyel téged, egy percre sem jutott eszébe ezért az érzésért hibáztatni téged. Hiszen ahány ember, annyiféle személyiség, és minden személyiség másként dolgozza fel a tragédiákat. Főleg egy gyermek esetében. Szóval nyugodj meg, és minden jót kívánok neked.
Megható és szomorú a történeted:( Ne hibáztasd magad egy percig sem. Nem csak a gyerekek, de mi, felnőttek sem egyformán reagálunk az elmúlásra. Kinek könnyebb, kinek nehezebb kiadni a fájdalmát, ráadásul egy 8 éves gyerek igazán még fel sem fogja, mi történt. Édesanyádnak nem is kell megbocsátania, hiszen nem követtél el semmi rosszat ellene.
:( Szomorú történet,érződik "Édesanyám"- őt nagyon szeretted és "apám" akit kevésbbé... Én azt gondolom nem a Te hibád,hogy így alakult hiszen valószínűleg elutasítottad a fájdalmat,gyászt amit Édesanyád hiánya váltott ki.Megjegyzem ezzel nem vagy egyedül!Hónapokba telt mire szembesítettem magamat a gyásszal,mire tudatosult bennem Ő nincs többé!
Nem kell hibáztatnod magad a gyerekek sokszor másként reagálnak a dolgokra,valószínüleg te tudat alatt elfolytottad az érzéseket,nekem a nagypapám halt meg de én azonnal "reagáltam".Biztosan nehéz de ennyi idő után már ne okold magad és próbáld elengedni a fájdalmad,mert ha nem teszed sose leszel igazán önmagad.
Vannak pillanatok az Életben, amit nem mindig fogunk fel...nem mindig értjük, mi miért történik. Csak később döbbenünk rá, hogy talán abban a helyzetben másképp kellett volna viselkednünk. Nehéz az élet, de meg kell élnünk mindent...a jót is és rosszat is. Ebből tanulunk. Talán én is tanultam belőle valamit...ki tudja.
Ugrás a teljes írásra:
EmlékekTovábbi ajánlott fórumok: