Életem Ausztriában 7. – Legyen-e harmadik gyerek?

Kiara ugye háromóránként szopizni akart, sokszor még gyakrabban is a nagy meleg miatt, közben itt volt Zsófi is, aki szórakoztatásra vágyott, meg a főzés meg a háztartás... Azt sem tudtam, hová kapjak, sokat sírtam az első időkben. A hathetes kontrollnál mondtam apjuknak és a nőgyógyászomnak, hogy nekem elég ez a két gyerek, így is alig bírok velük. Tablettát nem akartam szedni (egész életemben csak fél évig szedtem egyébként, még az esküvő előtt), sterilizációt sem akartam még... így megállapodtunk a hormonspirálban. Potom 530 euróért altatásban tette fel a doki hat héttel a szülés után, mert azt mondta, mivel nem hüvelyi szülésem volt, nagyon fájdalmas lenne a méhszáj tágítása felhelyezéskor. Persze éhgyomorra kellett menni, a pici babámat otthon hagyni anyósékra, a mai fejemmel inkább kibírtam volna altatás nélkül, mert így két szopit is kihagytunk. Na de mindegy, fő hogy 5 évre megoldottuk a fogamzásgátlást.

Azám, de utána valahogy csak belerázódtunk a

hétköznapokba, és amikor a baba nyolchetes korában mentünk a spirál miatti kontrollra, akkorra már közöltem a férjemmel, hogy bizony én mégis szeretnék harmadikat. Szegény nagyon oda volt, hogy itt van egy éjjel-nappal síró-rívó csecsemő, és az asszonykája máris újabb gyereket akar. A nőgyógyászom is tajtékzott, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor vegyük ki a spirált, mikor próbálkozhatunk újra, mondván hogy akkor mi a csodának tettük be... Végül azt mondta, legalább júliusig-augusztusig várnunk kellene, de inkább még tovább is, mert már kétszer felvágták a hasam, nehogy baj legyen.

Így hát vártunk, és közben álmodoztam egy harmadikról. Egyszer a játszótéren beszélgettem Judith barátnőmmel, hogy akarnak-e második gyereket (nagylánya Zsófitól fél évvel idősebb, jó barátnők, azóta egy ovis csoportba járnak). Mondta, hogy hááát, még nem biztos. Biztattam, hogy akarjon, annyira szeretnivaló egy kisbaba. Mire mondta, hogy na jó, de hogyha ő szül egy másodikat, akkor én vállaljak be egy harmadikat – persze tudta, hogy mennyire szeretnék még egy babát. Széles mosollyal kezet ráztunk, hogy áll az alku.

Rá nem sokkal terhes lett. Nagy volt az öröm, de aztán a tízedik héten felhívott. Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor felvettem a telefont. Amikor mondta, hogy elvetélt, bátorító vagy vigasztaló szavak helyett belebőgtem neki a telefonba, hogy ez nem lehet igaz. Küretet is kellett neki csinálni, nagyon oda volt szegény testileg-lelkileg. Úgy sajnáltam, eddig mindig úgy gondoltam, hogy ilyesmi csak másokkal eshet meg, és erre az egyik legjobb barátnőmmel is megtörténik.

Utána két hónapot vártak, és aztán rögtön terhes lett megint. Ez a baba megmaradt, de terhességi diabétesze lett szegénynek, szurkálnia kellett magát evés előtt-után a vércukorszint miatt, grammra számolgatni, miből mennyit ehet, nagyon megszenvedett a babájáért.

Mi meg közben vártuk, hogy nyár legyen. Férjem kijelentette, hogy a nyáron elmegyünk kettesben nyaralni, mert ha tényleg lesz harmadik, akkor megint nem lesz rá alkalom a terhesség és a szoptatás alatt. Befizettünk egy júniusi, kéthetes írországi útra. Azám, csak akkor még vígan szoptattam, igaz hogy már csak reggel és este, de akkor is. Lelkileg nagyon nehezen bírtam az elválasztást, még csak tíz hónapos volt a kicsi, amikor végleg áttértünk a tápszerre. De apjuk annyira menni akart, hogy csak megoldottuk végül. A lányokat levittük Grazba anyósomékhoz, ott voltak két hétig, mi pedig mentünk a reptérre. Csodás volt a két hét, sok szépet láttunk, kipihentük magunkat, teljesen feltöltődtünk.