Életem Ausztriában 6. – Kiara baba születése

Ekkor adtak valami infúziót, hogy elmúljanak a fájások, és betoltak a műtőbe. Ott a hátamba akarták szúrni az epidurálist. Már az anesztes nő kezében volt a tű, amikor megszólalt az asszisztens nő az oldalamon, hogy pillanat, nem folyik az infúzió, rosszul van bekötve a kézfejembe a branül. Na gondoltam, ez kész... Az anesztes nő félpercenként kérdezgette, hogy szúrhatok már? Én félpercenként kérdezgettem, hogy kész vagyunk már? Az asszisztens hölgy pedig paskolgatta a kézfejemet, mozgatta benne a branült, és szidta az éjszakai műszakot, hogy még szúrni sem tudnak egyenesen. Végül sikerült helyrepofoznia a kézfejemben a branült, újra megindult az infúzió, megkaptam az epidurált és bejöhetett a férjem. Furcsa volt, hogy most erősebben éreztem, ahogy matattak bennem a zöld lepedő mögött. Végig az volt bennem, hogy csak innen egyszer kiszabaduljak, ebből a kiszolgáltatott helyzetből... Végre kivették a kislányunkat, aki felsírt.

Kiara 2010. július 13-án, pontban 10 órakor született 9/10-es apgarral, 3450 grammal, 51 cm-rel és 35 cm fejkörfogattal.

Elvitték fürdetni, engem összevarrtak, és áttettek egy gurulós ágyra. De jó, gondoltam, most két óráig együtt lehetünk hármasban, a baba szopizhat, mi pedig apjukkal gyönyörködhetünk benne. Hát a csodát. A folyosón távolról megmutatták a gyereket, aztán az apja kezébe nyomták, engem meg vittek a lifthez. Mondom ez tévedés, kérem a gyerekemet, szoptatni szeretném, meg egyáltalán megfogni. Hát azt nem lehet, ez az új rendelet az anesztesek részéről, hogy császár után mindenkit letolnak az első emeletre a megfigyelőbe, a betegek érdekében, mert hogy így jobban tudják felügyelni az első kritikus órákat. Képzeljetek el egy hatalmas szobát, amiben van vagy húsz ágy, tele frissen műtött betegekkel – az egyiknek a torkából áll ki cső, a másiknak a hasából, életkor 20-tól 100-ig, férfiak és nők vegyesen, egyik még az altatás hatása alatt, a másik most ébredezik... Mint valami rossz krimiben. Középen pedig egy csapat orvos és ápolónő, akik rohangálnak a betegek között, infúziót ellenőrizni, vért venni, vérnyomást mérni... Mondtam, hogy márpedig én a lányomat és a férjemet akarom, erre mondták, hogy amint kiment az érzéstelenítés hatása, és tudom mozgatni a lábamat. Hát köszi. Csupaszon, egy takaróval betakarva, a sok félholt ember között igencsak lassan vánszorgott az idő. Közben jöttek vért venni, vérnyomást mérni, a lábamon nézni a reflexeket... Végre kiment az érzéstelenítő, és amikor már rendesen fájt a hasam, akkor végre visszatoltak a szülészetre.

Közben apjuk nem tudott mit csinálni a gyerekkel, éhes volt szegénykém, cuppogott meg pislogott körbe, hogy hová csöppent. Most nem volt semmi édes hármasban töltött idő, rögtön betoltak az ötágyas kórterembe, ami persze éppen tele volt látogatóval. Persze elfelejtettek rám hálóinget adni, csak késő délután tűnt fel egy nővérnek, hogy még mindig csupaszon izzadok a jó vastag takaró alatt, amit a sok férfi látogató miatt még visszahajtani sem mertem. Na mindegy, fő hogy ott volt a gyerek, aki rögtön szépen szopizott, meg a férjem, meg hogy közben dél lett és hozták az ebédet. A férjem megetetett, mint egy kisbabát, én meg úgy örültem, hogy végre meleg ételt látok!

Este kilenc körül kellett először felállnom. Most már nem volt olyan rossz, mint az első gyereknél, amikor végigsírtam az egészet. Mivel már tudtam, hogy mi fog történni, csak összeszorítottam a fogam, és felkeltem. Aztán hajnali négykor már én szóltam az éjszakás nővérnek, hogy vegye ki a katétert, mert én biza felkelek. Csodálkozott rendesen, de nekem meg olyan jól esett végre önállóan mozognom.

Megint hat napot kellett volna bent lenni a kórházban. Most könnyebb volt, mint anno Zsófinál, mert valahol tudat alatt készültem rá, hogy császár is lehet a szülésből és így könnyebb volt megemészteni mindent. Persze ketteske is véresre szívta a mellemet, úgy hogy szopizás után vért bukott, de már rutinosan tértem át a mellszívóra és a cumisüvegre, amíg begyógyult a cicim. Pelenkázás, öltöztetés, minden ment, mint a karikacsapás, csak olyan furcsa volt, hogy olyan könnyű felemelni a babát Zsófi nagy súlya után. Zsófit hozta anyum minden nap látogatni, kérdeztük, na tetszik a baba? Szegénykém csak a fejét ingatta, hogy „nem”. Hát még amikor látta, hogy a kicsi szopizik, hát a féltékenységtől teljesen oda volt meg vissza. Meg őt ugye nem lett volna szabad felemelnem hat hétig.

Hanem olyan meleg volt! Férjem behozott egy hőmérőt, 29-30 fok volt a kórteremben éjjel-nappal. Csak izzadtunk, szegény babákkal együtt. Ötágyas szobánkban (a 412-esben voltam anno Zsófival is) öt anyuka volt öt babával, hááát nem sokat aludtunk, az biztos. Legrosszabbul a szemben lévő anyuka járt – a kitolási szakaszban, sokórás vajúdás után császározni kellett. Az EDA mellékhatásaként viszont olyan iszonyú migrénje lett, hogy fel sem bírt kelni az ágyból, egész nap fájdalomcsillapító infúziókat kapott, szétment minden vénája. A kisfia pedig éjjel-nappal csak aludt, ugye a tejbe átment neki minden gyógyszer. Ja és őt nem vitték le megfigyelésre az első emeletre a császár után, mert valami ismerőse volt a szülésznőnek.

Hozzá képest én vígan szaladgáltam (na jó, vánszorogtam), második nap már zuhanyoztam, harmadik nap kértem egy beöntést, mert anno Zsófinál is attól indult be a székletem. Nem is kellett hashajtókat szednem, onnantól rendben volt minden, kár hogy ezt a lehetőséget Zsófinál nem mondták előre. Végül vasárnapra annyira elegem lett a kánikulából, hogy egy nappal előtte hazakérezkedtem, inkább hétfőn visszamentem kapocsszedésre, csak hogy már otthon alhassak.

Pedig itt azért színvonalasak a kórházak, patyolattiszta minden, adnak hálóingtől, bugyitól, betéttől, pelenkától, rugdalózótól kezdve mindent. A wc-ben szappan, kézfertőtlenítő, kéztörlő kendő, meg fertőtlenítő kendő, amivel le lehet törölni az ülőkét, hogy ne kelljen a frissen szült kismamáknak guggolva végezni a dolgukat... Itt szerencsére nem létezik a hálapénzes rendszer sem, és nem kell izgulni, hogy mikor lesz a doki ügyeletes. A rendszer hátránya, hogy nem ismeri az ember az orvost, aki pont bent van a szülésnél, viszont fizetni sem kell érte semmit.

De azért a legjobb otthon!

Mindent összevetve a második császár nekem (a megfigyelőtől eltekintve) sokkal kellemesebb élmény volt, mint az első, talán mert végig ott lebegett a levegőben, hogy műtét lehet megint a szülésből, így nem ért meglepetés. A felépülés is nagyon gyors volt, hiszen a baba mellett ott volt Zsófikám, alig vártam, hogy őt is ölbe vehessem. Négy héttel a műtét után a férjem arra jött haza a munkából, hogy az udvaron dobálom a levegőbe a hangosan kacagó, tizenegy kilós nagylányomat – szegény majdnem gutát kapott, hogy valami bajom lesz, de szerencsére nem lett.