Egy éve ment el a Nagymamám

Sosem felejtem el ahogy az orvos bólogatott feletted, hogy már nincs remény. Nem akart beutalni téged a kórházba, mert nagyon régen megígértetted vele, hogy ha eljön a vég, akkor ne tegye. Nem szerettél volna egyedül egy kórházba elmenni, de neki kötelessége volt megtenni, hogy kórházba küld. Amikor elment, megfogta a kezed és azt mondta: "Csókolom Mama, beutaltam a kórházba, megpróbáljuk még egy kicsit visszatartani". De nem sikerült :'(

Akkor te már nem beszéltél, csak pislogva kommunikáltál.

Te már akkor nem voltál velünk teljesen, te akkor már készültél a másvilágra.

Én pedig azóta vagyok árva. Egyedül hagytál a nagy világban.

Nem tudom, hogy van-e élet a halál után, de olyan jó hinni benne, hogy te most is látsz. Hogy segítesz, bátorítasz és felitatod a könnyeimet, ugyanúgy mint régen, csak most nem érzem, csak a lelkemmel, hogy velem vagy.

Meghasad a szívem, ha egy nagymamát látok a felnött unokájával, fáj ha látok egy nénit, aki egy kicsit is hasonlít rád, vagy csak egy idős, ráncos kezet... Mindig te vagy az eszemben olyankor.

Árva lettem és az is maradok nélküled, de kapaszkodok a reménybe, hogy egyszer majd újra ölelhetlek téged és akkor már nem tud minket elválasztani sem ég, sem föld!