Csilla-milla, avagy második szülésem története

A kórházba menetelre rendelkeztünk A és B tervvel is. B terv a szomszédasszony volt, arra az esetre, ha a párom nem lenne itthon, amire -őszintén szólva- elég nagy volt az esély. Jó előre elterveztük azt is, hogy a kiírás előtt 1 héttel szüleim elviszik a 2 éves lányunkat és amíg ő náluk lesz, addig én megszülök, hazajövünk a kórházból és akkor már hozhatják is vissza, mert 2-3 napnál tovább eddig még nem volt külön tőlünk. Lányomat sikerült jól felkészítenem erre a dologra, sokszor elmondtam neki, hogy amíg kistesó megszületik, addig anya kórházban lesz, ő pedig a nagyiéknál. Abszolút elfogadta ezt a helyzetet. Na de, hogy minden tényleg a forgatókönyv szerint fog történni, vajon arra mekkora esélyünk volt?! :)

December 11-ére voltam kiírva, de én 3-5 nappal korábbra vártam a szülést, mint az elsőnél is. Szüleim december 3-án, szombaton elvitték a lányomat. Vasárnap már volt egy 45 percig tartó beijesztés 5 perces fájásokkal (a Bauhaus parkolójában az autóban üldögéltem közben és tanakodtam ez vajon már éles-e?), de amint vízszintesbe kerültem itthon, abbamaradtak a fájások. A hétfő eseménytelenül telt. Kedden már kezdtem aggódni, hogy beleférünk-e az egy hétbe, amíg a lányom távol van. Délelőtt még kimentem a lovamhoz, délután fél 4-kor kutyát sétáltattam dombnak fel, utána pedig faleveleket gereblyéztem sötétedésig, hátha segít beindítani a szülést. Aztán leültem netezni.

18:45-kor kezdődtek a vasárnapihoz hasonló fájások: derékfájás és keményedések egyszerre. Megint nem voltam biztos benne, hogy éles-e már, de most csak azért sem feküdtem le, nehogy elmúljanak, inkább medencelazító gyakorlatokat kezdtem csinálni a nappali padlóján ülve és közben tv-ztem. Ha jól emlékszem 7-8 percenként jöttek a fájások. Felhívtam páromat, hogy mikor ér haza, szerencsére már itt volt a faluban. Kb 19:15-kor ért haza. Mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy éles-e a dolog és vaklárma miatt nem akarok a kórházba menni. Mondtam, hogy letusolok, ha attól elmúlik, akkor nem éles. Lefürödtem, de nem múltak el. Meggyőztük magunkat, hogy elindulunk a kórházba még ha vaklárma is, legalább megnézik a méhszájat, hogy mennyire van nyitva. (35-40 percnyire van tőlünk a kórház.) Az autóban viszont teljesen szabályos 5 percesekre beálltak a fájások, úgyhogy az út felénél küldtem egy sms-t a dokimnak, hogy úton vagyunk. Így volt megbeszélve.

Az első szülésemnél az autóút borzalmas volt, a kitolás pedig megkönnyebbülés. Most fordítva éreztem. Az autóúton szépen csináltam a légzést, ahogy tanultam, közben jobb kezemmel fogtam a kapaszkodót, kicsit előre hajoltam. bal kezemmel pedig a derekamat szorongattam. Nekem sajnos ilyen derékfájósak a szüléseim. Fájások között teljesen normálisan, még viccelődve beszélgettünk. Azt hiszem a baba nevét is itt fixáltuk végleg. Azért vártam már, hogy odaérjünk...

Amikor a kórháznál kiszálltam a gravitáció rátett egy nagy lapáttal: megerősödtek és besűrűsödtek a fájások. Amíg a harmadikra felértünk sokszor meg kellett állnom fájás miatt kapaszkodni. Ekkor már nem nagyon tudtam beszélni. Párom be akart ültetni egy kerekes székbe még a földszinten, lehet, hogy hagynom kellett volna...

A szülőszobához érve egy szülésznő elkérte a papírjaimat, némán odaadtam, de magamban azt gondoltam, hogy "Nem látod, mennyire fáj? Ne a papírokkal törödjél!" Ő elment, én pedig belekapaszkodtam, amibe csak tudtam. Pl egy hűtőbe, amibe 2 évvel ezelőtt is. :) Láttam a folyósó másik végén a dokimat, próbáltam inteni neki, de nem vett észre és elment másik irányba. Beszélni nem bírtam, de a szemeim talán elárultak mindent, mert egy fiatal szülésznő megkérdezte, hogy tolófájásokat érzek-e. Bólintottam. Ekkor végre leesett nekik a tantusz és azonnal kiürítettek egy szülőszobát (teltház volt és kiküldtek egy párocskát, akik még "csak" vajúdtak, hogy nekem legyen helyem).

Fel kellett feküdnöm a megemelt támlájú szülőágyra és rám rakták a magzati szívhang mérőt. A méhtevékenységet jelző tappancsot rám sem rakták, felesleges volt, elég egyértelmű volt, hogy van méhtevékenység. :D Nem örültem, hogy lefektettek. (Vajon milyen lehet négykézláb vagy állva szülni? Szerintem jó!)

Közben végre előkerült a dokim, aki nem olvasta az sms-em, viszont épp ügyelt, így (megint) a véletlennek volt köszönhető, hogy ott volt. Meglepődött, hogy ott vagyunk. Megvizsgált, persze a méhszáj már sehol sem volt.

A szülésznők mondogatták, hogy "miért nem jöttek előbb?" meg "jó, hogy nem útközben szült" és "ezért kell előbb jönni". A dokim meg mondta nekik, hogy "az előzőt is így szülte". Na akkor változott a véleményük, hogy "mindenki ilyen gyors szülést szeretne", stb. :D

Jöhetett a kitolás, illetve először burokrepesztés, amitől féltem, de szerencsére nem éreztem belőle semmit. Aztán először lefelé kellett nyomnom a babát, mert még nem volt lenn a feje teljesen. Kb 10 perc után lejjebb jött a feje, na ekkor veszítettem el a kontrollt. A légzés sem ment, sőt terpeszteni sem bírtam, mert egyszerre fájt a derekam és feszült a gátam a koponyájától. Ha jól emlékszem ekkor már kiáltoztam, meg kértem, hogy segítsenek. Párom kezét szorítottam iszonyatos erővel végig és egyszer a pulcsija nyakát. Majdnem letéptem szerintem. Gondoltam, hogy nem úszom meg gátmetszés nélkül. A doki mondta is, hogy nagyon erős a gátam, így beadta a lidokaint és vágott. Fogalmam sincs, hogy fért oda, mert tényleg nem bírtam terpeszteni, hiába kérték, annyira fájt a derekam. Gátmetszés után beleadtam apait-anyait és kb. a második tolófájásra, 20:50-kor kicsusszant Csilla baba. Azt a megkönnyebbülést! Leírhatatlan!

Lenéztem a pici, csupa magzatmázas babára, vártam, hogy rám rakják végre. Közben remegett a lábam és óriásiakat lélegeztem megkönnyebbülve.

Azt mondták a babára, hogy még bent kellett volna maradnia. Később az újszülöttorvosok is azt mondták, hogy épphogy érett és a zárójelentésére is azt írták, hogy 37. hétre született (az enyémre meg azt írták, hogy a 39. hétre szültem :D). Pedig 3360 grammal, 54 centiméterrel és 10/10-es Apgarral szerintem teljesen fejlett babának számít. Másnap volt egy rövid légzésleállása, de az is csak azért, mert nem szívták le jól a magzatvizet a tüdejéből szülés után, azt bukta fel folyamatosan szegénykém. :S

Na, de visszatérve a szülőszobához. Csillát elvitték rendbe rakni, párom elkísérte. A méhlepényt is hamar kitoltuk. A doki nekiállt kitisztítani és összevarrni engem, amit nagyon utáltam már az előző szülésemnél is. Az ember egy fájdalmas szülés után már csak arra vágyik, hogy békén hagyják, ehelyett még ilyen kellemetlenségeket kell elviselnie. Ha nem szeretném és nem bíznék meg ennyire a dokimban, talán nem is hagyom. :D Azzal biztatott varrás közben, hogy már csak két öltés, de aztán mindig jött újabb kettő. Újra lidokain, újra öltés. Na, végül fél óra múlva befejezte a stoppolásomat szerencsére. Közben beszélgettünk, viccelődtünk. Azt mondta a következő szülésem előtt költözzünk a kórház mellé. :D

A szokásos két órát töltöttük el hármasban a szülőszobán megfigyelésen. Aztán saját lábamon, Csillust tolva átsétáltam a szobába.

A kórházi napok lassan teltek, alig vártam, hogy hazajöhessünk. Mivel este szültem, így az a nap nem számított, teljes három napot bent kellett töltenünk és a negyediken jöhettünk haza. Már a második estére megjött a tejem, így Csillus hamar elkezdhetett hízni. :)

Újfent óriási köszönet az orvosomnak, Dr. Toldi Lászlónak, aki a legemberségesebb, legkedvesebb, legfigyelmesebb, legkorrektebb orvos, akivel valaha találkoztam! Nyugodt és vidám természete jó hatással van a kismamákra!

Kívánok minden várandós kismamának ilyen gyors és problémamentes szülést, mint amilyen az enyém volt! :)