Simon megérkezett

2005.-ben ismertem meg a férjemet, aki egy csodás ember. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ember lesz a férjem. Nekem pont az ellentétem. De úgy látszik igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Hamar elindult a mi kis életünk. Három hónapja ismertük egymást, mikor összeköltöztünk. Hamarosan meg is kérte a kezemet. 2006. júliusában férjhez is mentem hozzá, mert tudtam, Ő az, akivel le akarom élni az életem, mellette van esélyem megnyugodni, s tőle szeretnék gyereket. A babaprojekttel még várni akartunk, hogy rendeződjön az életünk. Szép lassan meg is történt.

2008. augusztusában elmentünk egy hetet nyaralni, Kerekdombra. Sokat beszélgettünk ekkor már a babáról, hogy jó lenne, ha lassan jönne, s tudatosan el is kezdtük „építeni” a dolgokat.

Szeptember elején nem akart megjönni a mensesem, de többször volt már ilyen, nem aggódtam, nem gondoltam arra, hogy szinte elsőre sikerülhet. Úgy voltam vele, elmegyek venni egy tesztet, megnyugszom, s másnapra meg is jön.

Este adtam a férjemnek vacsorát, s mondtam neki, hogy elmegyek, megfürdöm. Bezárkóztam a fürdőbe, rágyújtottam egy cigire. Megcsináltam a tesztet. Eldugtam magam elől, hogy ne nagyon kukkoljam addig a bizonyos 3 percig. Ólomlábakon mentek a percek. Óra csipog, 3 perc lejárt, s megnéztem a tesztet. A lélegzetem elakadt. Két csíkos lett. Majdnem elfelejtettem levegőt venni. Szó szerint feltéptem a fürdő ajtaját, s rohantam a férjemhez. Nem tudta, mi bajom, csak amikor megmutattam neki is. Könny szökött a szemébe rögtön.

Boldogok voltunk nagyon, a világ legboldogabb emberei.

Elmentem két héten belül orvoshoz, addig tucat tesztet csináltam. Nem dolgoztam a 7. héttől. Itthon pihentem.

Minden rendben volt, gördülékeny terhességem volt. Tarkóredő vizsgálattal minden rendben. Addig felhőtlen volt az örömöm, még nem értünk el az AFP vizsgálathoz. Bibit jelzett. Elmentünk 4D-s genetikai Uh-ra, ott azt mondták, ne szúrassam meg magam, kevesebb az esélye bárminek, mint, hogy elvetéljek. Hát nem szúrattam meg magam. Sokat gyötrődtem, hogy Én leszek a hibás, ha van valami, mert ezt nem vállaltam. De ma már örülök neki.

A 18. héttől, csőstől jöttek a bajok. A fogaimat gyökér kezelni kellett. A bőröm aktívan kiszáradt, volt hogy véresre martam álmomba. S elkezdtem a vizet visszatartani a 20. hét környékén. Volt olyan hetem, mikor 5-6 kg-t híztam. Sokat bántott emiatt a doki, de nem tudtam mit csinálni. Megszoktam, hogy dagadok, ennyi. Egy vezérelt, hogy a babámnak mindene meglegyen, jó legyen.

Januárban elkezdett fájni a derekam, de semmi komoly. S magas lett a vérnyomásom. Ez toxo előjel volt, jobban kellett figyelni.

Február 18-án bevitt a férjem az ügyeletre a derék fájásom miatt. Kiderült cisztám van műteni, kell. Az altatásba nem mentem bele a gyerek miatt, maradt az éber műtét. Egy napot feküdtem, azt hittem meghalok, de megműtöttek. Fájt, nem kicsit, nagyon. De Simon miatt újra bármikor. Veszélyes volt otthagyni, nehogy kifakadjon a burokra.

Túlestem ezen is. Innen pörögtek a napok. A víz egyre több és több. Vérnyomásra kaptam gyógyszert, hetente mentem dokihoz. Irtóztam már tőle. Május 4. volt a kiírt nap, de tudtuk, hamarabb jön.

85 kg-val indultam a terhességnek neki, majdnem 130 volt a vége. A szülés utáni héten leszaladt majdnem 20 kg. Vizet hajtottak.

S eljött április 16.

Nekem április 16. úgy indult, mint minden más átlagos nap. Éjjel fájt a hasam, a hátam a lábam, reggel be volt mindenem dagadva. De menni kellett a tp papírért is, meg a szülésznőmmel is lebeszéltünk estére egy ctg-t a biztonság kedvéért, mert folyt valami, s nem tudtam, hogy mi az. No, elindultunk itthonról tíz óra magasságában, mentünk a papírokért, meg a gyógyszerért. A doki 15.-ig oda is adta a tp papírokat, de nem merte tovább, mert mondta, hogy nagy a hasam, meg fura az arcom neki..

Utána hívott a szülésznőm, hogy a másik ismerős szülésznő van benn, menjek hozzá, ne várjunk estig. Gyorsan elmentem a csarnokba, vettem gyümölcsöt, húst, mert úgy voltam vele, hogy úgysem kell még befeküdni, legyen itthon kaja. Irány haza a terhes könyvemért, mert most persze otthon hagytam.

Utána a kórház. Egy órára voltunk benn. Megvizsgáltak, méhszáj zárva, nem magzatvíz, ami folyik. Le uh-ra. Ott volt az első csapás: harmadfokú a burok, s meszesedik is (én ettől paráztam már). Vissza szülőszobára. Vér-vizelet. Gyorsteszt kimutatta vizeletben fehérje.. No, befektetnek megfigyelésre. Mondanom sem kell, örültem. Felvettek az osztályra, s férjemmel lementem ebédelni.

A kórháznál van egy gyrosos, ott kajáltunk, aztán andalogtunk a parkban. Négykor hívott a szülésznőm. Kérdezte, hogy hol vagyok, mert keresnek. Mondtam a kertbe, s hogy miért: mert megcsászároznak még ma. A vérképben a májenzimekkel valami nagyon nem volt jó, s mellé egy fini toxom is van. Irány a 9.emelet. Izgalom.

Felértem, ugyanazt elmondták, mint a szülésznőm. Katétert helyeztek fel, mondták, hogy 8 körül lesz a császár, s a szülésznőm már útban ide. Feküdni kellett addig a katéter miatt, meg a ctg is rám volt rakva. Innentől volt minden bajom. Csípett a katéter, olyan volt, mintha be akarnék pisilni. Szülésznőm megjött, beült mellém. Halmoztam a férjemmel neki a kérdéseket. De ő csak tűrt-tűrt:) Ezúton is innét szeretném megköszönni a szülésznőm: Gyurkovicsné Kata szeretetét, s segítségét. Nem tudom, hogy vészeltem volna át nélküle azokat a nehéz napokat..

Közben szóltam, hogy én biza ebédeltem, s kaptam valami borzalmas löttyöt, ami közömbösíti, s így csak este kilenckor leszek császározva. Repültek a percek. Bejöttem a szüleim, anyósom, húgom. Egyszer csak eljött az idő. Jött értem a műtősfiú. Para elkapott, féltem, de mégis örültem, mert tudtam, percek kérdése s itt a FIUNK.

Átvittek a császáros műtőbe. Ott kaptam a gerincembe érzéstelenítőt, ami nem jött össze elsőre, szurkáltak egy kicsit. Nem volt a legjobb dolog, de már nem számított semmi. A műtét hamar lement, 21 óra 10 perckor anya lettem. Egy gyönyörű, hatalmas kisfiú édesanyja. 3950 grammal született és 51 cm-rel.

Akkor vált igazzá, amit gondoltam. Nem éreztem fájdalmat, nem számított senki s semmi, csak Ő, az Apja s én. AZ első vizsgálat eredménye Az APGAR 8-as, a következő 10. Odahozták, megmutatták, majd elvitték. Apja, s a család is látta. Összevártak, s kész lettünk. A műtét alatt 2x esett nagyot a vérnyomásom, kaptam valami cuccot, s rögtön rendben is voltam.

Az éjjel hamar elment. Iszonyat fájások voltak, de túléltem, jó fej szobatársakkal voltam megáldva. Nem tudom, hogy miért, négy napig szenvedtem vizelet visszatartási problémákkal, de elmúltak. Másnap reggel fél 7-kor találkoztam életem szerelmével.

Üvöltött, de nekem úgy is isteni jó férfi volt. Szopizni próbált, nem nagy sikerrel. Elvitték, s jött a szülésznőm. Segített lefürdeni, s akkor ért a hidegzuhany. A Fiamat felvitték a koraszülött részlegre, inkubátorba rakták. Nem nagyon akart enni, bágyadt volt, hányt is fenn. Adaptációs problémának hívták. Meg valamiféle fertőzése is lehetett. A kálvária végére kiderült, hogy nincs… Innen jött egy hét, amit az ellenségemnek nem kívánok. A Fiamat inkubátorba látni, míg az osztályon minden anyuka boldogan járkál a babájával, szoptatja, simogatja. Nekem maradt a fejés, s nap 2X10 perc simogatás. Az 5. napon vették ki inkubátorból, s onnan szoptatni is tudtam. Tejem volt, de pótolni kellett. Aztán csütörtök reggel 10 óra magasságában hárman APA, FIA, ANYA elhagyhattuk a Dél-Pesti kórházat. A világ legboldogabb embere lettem, a férjemmel együtt. Egy kincset kaptunk az élettől, amire nagyon vigyázunk. Vannak nehézségek, de leküzdjük. Ha túléltem az első hetet, innen már gyerekjáték.

Szóval nem volt egyszerű az én terhességem, s a szülésem sem. DE, a kisfiamért ezerszer nagyobb fájdalmat is vállalnék. Bármikor bármennyit.

Nem mondom, megfordult a fejembe, hogy nem lesz tesója a fiamnak, de az idő mindent megszépít.

Hálás vagyok, hogy ennyire szép és egészséges gyermekem lett, s hálás vagyok az apukájának, hogy kitartott, segített nekem, elviselt, mikor elvislhetetlen voltam. Köszönöm.