Búcsú

Az ősz mindig is az elmúlás, az emlékezés időszaka minden ember számára. Még csak 30 éves vagyok, de sajnos már nagyon sok embert elveszítettem az életemben. Nagyon sok olyan embert, akiket szerettem, és a mai napig nem felejtek.

Mégis ez az első olyan ősz, amikor nehezen viselem, hogy egyre rövidebb ideig süt a nap, hullanak a fáról a levelek (sőt valamelyik már teljesen kopasz), érik a gesztenye és a dió. Nehéz elhinni, hogy lassan már megint vége egy évnek.

Eltelt egy év azóta a bizonyos november 8-a óta, amikor elment az édesanyám. Pedig nekem még mindig nagyon fáj és hiányzik, még mindig olyan, mintha tegnap történt volna az egész, reggel még telefonon beszéltünk, este pedig már elaludt örökre. Mai napig nem tudom felfogni, hogy vajon hová lesz az ember lelke, mert az biztos, hogy nem hal meg.

Amikor ott feküdt és simogattam, szólítgattam, kértem, hogy keljen fel, hogy még ne hagyjon itt, mert szükségem van rá, hihetetlen volt számomra, hogy ő már soha nem fog nekem válaszolni /vagyis akkor azt hittem/.

Sokáig nem tudtam felfogni, hogy elment, hónapokig úgy éltem, mint egy robot. Eljártam dolgozni, helytálltam, mint anya, mint feleség, de rengeteget sírtam, éjszakánként nem aludtam, mindig őrá gondoltam.

Nagyon sokat megjelent álmomban és beszélgettünk, sok kérdésemre válaszolt. Tudom, hogy jó helyen van, hogy szeret minket. Azt is tudom most már, hogy a lélek igenis tovább él, és ennek köszönhetem azt is, hogy újra hallhattam anyukám hangját, átélhettem azt az érzést, hogy milyen volt őt megölelni.

Azt hiszem, hogy most már itt az ideje, hogy elengedjem, hisz neki is valóban meg kell most már pihennie. Nekem pedig bármennyire fáj, ezt tiszteletben kell tartanom.

Úgyhogy anyu legyen úgy, ahogy te akarod, én elengedlek, de sohasem feledlek. Szeretnék olyan jó édesanya lenni, mint amilyen te voltál. Köszönöm, hogy felneveltél és mindig mellettem álltál.

Nyugodj békében édesanyám.