Bedarál a város ...

Na azt, amit én éreztem, amikor sok sok hét után újra ott lehettem, azt nem tudom leírni, sem megfogalmazni. Valami egészen különleges érzés lett úrrá rajtam, itt bal oldalt a szívem alatt. Egy boltba ment be anyu, én kint maradtam a kocsiban, nem volt több az egész pár percnél, de az a pár perc csak a miénk volt, az ÖVÉ és az ENYÉM. A falué, ahol felnőttem és a gondolataimé. Mennyire meg tudja becsülni az ember azt, ami igazán fontos volt a számára, akkor amikor csak egy picit lehet már részese, és mennyire nem tudtam megbecsülni akkor, amikor ott volt, amikor nap mint nap belőle, benne, rajta éltem … kicikiztem, lelegyintettem, lecsúnyáztam, ezt a nagy büdös förmedvényt pedig, ahol most élek az egekig magasztaltam.

Persze, mert nem ismertem, egyáltalán nem ismertem, csak a szép és a jó arcát mutogatta nekem, amikor hébe-hóba erre jártam, ide csalogatott a gyönyörű látnivalójával, a szép és rendezett utcáival. - Fű van a villamos sínek közt! - emlékszem, ezt kiabáltam, amikor megláttam, mint valami falusi kislány, aki még sosem látott ilyet. Teljesen elvarázsolt, és egy kis otthont kínált nekem/nekünk, a családomnak. Egy kis hajlékot, mert nekünk nem volt, nem volt sajátunk, és itt pedig lehet - ezt sugallta. Itt a lehetőség, gyere, minden jó lesz, minden szép lesz, hagyd ott a régit, a rosszat, hisz nem is a tiéd, itt a magad ura lehetsz! Visítani, üvölteni tudnék a fájdalomtól, ami a szívemet átjárja, ahogy ülök a kocsiban és várom anyut, aki a gazdaboltba ment.

Aztán jönnek a szép emlékek, ebbe a boltba jártam, jééé ott van a kolléganőm autója, hát persze, hogy ott van, hiszen ott lakik. Na de ott, az a szerencsétlen alak ismerős nekem! Nem tudom a nevét, nem tudom ki ő és mit csinál, csak azt tudom, hogy ismerős, láttam már, itt, ebben a kis faluban, mert itt lakik. Jó helyen vagyok, ismerős arcokat látok, itthon vagyok.

Anyu visszaért a kocsihoz, elindulunk, vár ránk pár nagyon szép nap, ki kell használni, de fájdalmas lesz a búcsú ismét, talán minden búcsú fájdalmasabb egy picit az előzőnél... Hm, pedig már azt hittem, hogy menni fog, hogy megszokom, megszeretem és erős vagyok, és félreteszem már végre ezt a rohadt nagy önzést, hogy azon agyaljak, hogy nekem mi lenne a jó. Mindenki szeret itt lakni rajtam kívül, a gyerekeim is és a férjem is. Csak én nem. Én gyűlölöm ezt a helyet. Soha nem fogom megszokni. Igen, most negatív vagyok tudom. Nem szabad. Nem szabad? Miért nem? Fel kell adnom az álmaimat, fel kell adnom, hogy egyszer még ebben az életben fogok abban a poros kis falucskában lakni? Hogy egyszer még ismerősök jönnek velem szembe az utcán, a boltban, a postán. Most már ez lesz, ez a gyönyörű város, ahol van egy kertes házunk, ahol jól érzi magát az egész család. Engem kivéve... Nem tudom mi lesz, úgy érzem bedarál a város. Ma elindultunk hazafelé a kis családommal, az otthonunkba, ebbe a rohadt nagy városba. Elhagytuk a kis falumat, még egy darabig látszódtak a hegyek a messzi távolban, még éreztem, hogy jó helyen vagyok. Aztán eltűntek és megint, minden újra sík...