Az idő mindent megold?

Emlékszem az utolsó szavaidra: "Okos csaj, vagy, majd szépen elfelejtesz!"

Telnek múlnak a napok, hetek és hónapok...

S valahogy nekem nem sikerül, felejtenem! Gyakran sírva alszom el: "Micimackó, segíts felejteni!" Nem, nem vagyok okos csaj! S még mindig őrületesen fáj, mert hiányzol! Elmondanám, ha lehetne neked is, ha lenne rá még alkalom, egy újabb vagy egy utolsó. Mert ez az érzés nem múlik. Sőt, néha fel-fellángolnak bennem emlékek.

Próbáltam ellenük küzdeni, lefoglalni magam, elterelni az agyamban és lelkemben zajló vihart. Új munkahely, új emberek. Én tényleg bezártam bizonyos kapukat, de lehet nem kellett volna. Jobb lett volna hagyni valami apró lehetőséget, egy pici rést azon a kapun, ami hozzád vezet. Ki tudja mi lett volna helyes?

Elkezdtem tanulni is, hogy lefoglaljam feles energiáimat, hogy valami hasznossal töltsem be azt az ürességet amit elvesztésed okozott.

Nehezen, de beláttam, neked van igazad és jobb ez így! Megértettem, miért kellett ezt a talán túl kemény döntést meghoznunk, s miért nincs visszaút.

Értem én, hogy a család az első, s mindkettőknek az a fontosabb. Az eszem ezt jól tudja, el is fogadom. Élem kis életemet, próbálok nyitni új dolgok felé. Örömmel tölt el minden apró siker az új munkámban és már mellékállásom is van, amit szeretek. Közben, ahogy írtam, tanulok és ez is nyit új kapcsolatok ismeretek felé. Ami szabadidőm van, próbálom a családommal aktívan tölteni. Sokat játszunk, most tanulunk itthon, s rengeteget kreatívkodunk a gyerekekkel. Nagy a kert, hétvégente lehet bográcsozni és kertészkedni apával együtt. Tényleg mondhatom, hogy boldog család vagyunk.

Mégis, gyakran bevillan egy emlék rólad. Egy filmről, amit együtt néztünk, egy csokiról és a mogyorós chipsről. A régi telefontokot megtalálva, amire még te rajzoltál. Vagy épp egy közös ismerőstől, aki nyilván nem is gondolja, hogy az említéseddel mit indít el a lelkemben! Ahogy telnek a napok, sikerült kizárnom néha ezeket az emlékeket! Rá kellett jönnöm, van élet nélküled is! Mert "okos csaj vagyok"!

De mostanában, rendszeresen álmodok veled. Fura, mikor már nem akarok rád gondolni, mikor már el tudok tölteni egy napot, hogy ne juss eszembe, akkor megjelensz az álmaimban. Milyen érdekes a lélek?

Tíz hónapja nem találkoztunk, nem beszéltünk, nem is láttuk egymást. S mégis, olyan mintha tegnap öleltelek volna át utoljára! Mikor arra ébredek, hogy már csak álmaimban vagy velem, még mindig tudok sírni miattad, még mindig fáj, valami megmagyarázhatatlan dolog.

S titkon bízom, hogy egyszer előkerülsz, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ha nem is ott, talán valahol, újrakezdve! Átbeszélve, okosabban! Mert néha nagyon hiányzol!

Lehet nem is vagyok elég okos, hogy elfelejtselek?

Sokszor gondolkodom rajta, csak játszottál, vagy te is komolyan átélted azokat, amiket én? Elfeledtél vagy okkal zártál be minden említett kaput? Tiszteletem, amiért a családot választottad, de jó lenne tudni, valóban boldog vagy-e!

Veszélyes játék volt ez, ma már tudom miről beszéltél. Igazad volt, de néha belehalok, úgy hiányzol! S ilyenkor mindig elvesztem valódi énem egy-egy darabját.

Mi volna a helyes, nincs rá válasz. Felhívnálak, de miért én? Írjak neked? De megint én? Te sokkal okosabb vagy nálam, ehhez a kapuhoz már nincs kulcs!