Soha ne mondd, hogy soha...

De ne szaladjunk előre. Hisz ennek a mesének is, mint mindnek van bevezetője. Még kislányként megismertem a férjemet, együtt nőttem fel szinte vele. Megélve a tinikor harcait, változásait. Elfogadott különlegességemmel, amit mások gyakran elítéltek. Mindig tisztában voltam másságommal. Próbáltam azzal megtanulni élni, bár nem volt könnyű, s lelkileg valószínű soha nem lehet elfogadni, ha az embert már gyermekkorában kicsúfolják, mert nem olyan, mint a többi gyerek. Nos, így vágtam én neki a tiniéveknek, picit kiközösítve, picit elkeseredve. Volt pár barátnőm, ők elfogadtak, no és persze a családom. Velük éltem mindennapjaimat.

S akkor jött egy fiú, aki elfogadott, sőt ragaszkodott hozzám, kedvelte a társaságomat. Tiniként nem volt könnyű. Összevesztünk, kibékültünk, sírtunk, nevettünk együtt, de ő mindig mellettem volt és támogatott. Még mikor kalandozni támadt kedvem is, a távolból figyelt rám. Nem tagadom, tetszett. Kedves volt, elfogadó, mindig meglepett valamivel. S egy biztos pont kezdett lenni számomra. Így okos lányként rájöttem, mellette kell maradjak.

Lassan szerelmes lettem, nagyon szerelmes. Elvarázsolt, meghódított. 10 év ismeretség után elhatároztuk, összekötjük életünket. Boldogan éltük mindennapjainkat, megszületett első majd második lányunk. Párom sokat dolgozott, hogy biztosítsa a család számára az anyagi jólétet. De mindig próbáltunk egymásra is időt fordítani. Sokat kirándultunk, felfedeztük környezetünket lányainkkal. Élveztük a közös családi programokat. Minden örömünk gyermekeinkben volt. Így teltek az évek, boldogságban, örömben és kalandokban. Együtt éltük meg az én gyerekkoromból kimaradt élményeket. Nyaranta mindig elmentünk nyaralni, de az ünnepek és a fesztiválok is mindig élménnyel teltek. A hétköznapokat is próbáltuk egy kellemes pizzasütéssel vagy kerti partival feldobni. Ahogy a lányok nőttek viszont ezek az idők egyre rövidebbek lettek, majd elmaradtak. A rohanó hétköznapokban észre sem vettük, alig figyelünk egymásra. Párom este esett haza fáradtan, én vittem a háztartást, a gyerekek mindennapi dolgait és mellette dolgoztam is. Este mindketten fáradtan estünk ágyba. Ha volt egy szabad esténk, jól estek az összebújások. De a szeretkezések száma is sokat csökkent. Sokszor észre sem vettem, ha későn hazajött. Beszélgetni gyakran telefonon sikerült, gyorsan megbeszéltük a fontosabb dolgokat, mást intéztem egyedül. Mégis szépen éltünk, nem voltak különösebb gondjaink. Elfogadtuk ezt a helyzetet, mondhatni belesüppedtünk picit. Eszembe nem jutott, hogy megcsaljam, vagy csak félre nézzek. Fel sem tűnt, hogy valami megváltozott, hogy valami nem jó. Egész 2016 őszéig.

Októberi délután volt, emlékszem, még melegen sütött a nap, amikor indultam haza a munkából, s a kaput valaki mosolyogva kinyitotta előttem. Sose láttam előtte, akkor jött először dolgozni a céghez. Sokat beszélgethettünk, mert másnap a kolléganőm megkérdezte, honnan ismerem? - Nem ismerem - válaszoltam. Ő furán nézett, s elmondta: - Ez érdekes, mert egész délután téged emlegetett! Ügyet sem vetettem rá. Soha nem folytam munkahelyi és egyéb pasis történetekbe sem. Pár hét eltelt, mire újra találkoztam az úrral, majd valahogy egyre sűrűbben akkor dolgozott mikor én. Érdeklődő és kedves volt, kolléganők elmondása szerint én meg „észre sem vettem”. Jól emlékszem otthon is elmondtam férjemnek, hogy jött egy új pasi a céghez és milyen jó fej. Ő kicsit féltékenyen reagált, de ismert és eszébe nem jutott több. Én viccesen mondtam is neki, egyszer elmehetnénk együtt sörözni. Na, ekkor már érdekesen nézett és megkérdezte ki is ez a kedves idegen! Sokat meséltem róla, mert nem kívántam titokban tartani. Volt, hogy a lányokkal sétáltunk mikor találkoztunk, csatlakozott hozzánk, ha volt éppen egy kis ideje és beszélgettünk. De olyan is volt, hogy a nagylányommal futott össze a busznál és tőle üzente, hogy üdvözöl. Szóval nem volt titok a családban, hogy van egy ilyen jó kollégám.

Persze beindult a munkahelyi pletykagyár, meg a szervezkedés. Valahogy hozzá került a telefonszámom és felhívott. S innen kezdődött a mi különleges barátságunk. Már az elején túl őszinték voltunk egymáshoz, rengeteget beszélgettünk. Amit otthon csak nagy ritkán sikerült párommal megbeszélni, megbeszéltem vele! Ő hasonló helyzetben volt, alig tartózkodott otthon. Szakmailag és emberileg is hatalmas összhang volt köztünk. Olyan ránézel, és tudod, mit gondol. Volt egy ezotériával foglalkozó barátnőm, ő sok dolgot kezdett előre jósolgatni, amin én többnyire kacagtam. De így visszagondolva, volt benne igazság. Működött valami megmagyarázhatatlan közöttünk. S valahogy olyan jó volt kiönteni valakinek a lelket. Kölcsönösen működött. Hatalmasakat tudtunk nevetni, de ha komoly munka volt az is nagyszerűen ment. Órákat csacsogtunk telefonon, vagy éppen száz üzenetet váltottunk. Voltak bizonyos szabályok, amiket mindkettőnk családi békéje érdekében betartottunk. Így nem zavartuk a másikat, ha az otthon volt. Már elején tisztáztuk, hogy nem szexuális eredetű barátságot keresünk, de azt is éreztük kedveljük egymás társaságát. Viszont tudtuk egymást vezetni, ha valaki átlépte a barátság határát a másik észnél volt. Például, ha az ölébe akartam ülni, közölte, mosolyogva „Van ott egy szék!” De előfordult, hogy a derekam átfogva a fenekemre csúszott a keze, s én szóltam rá! Érdekes játszmák voltak ezek! Keresve egymás és saját határainkat, néha át is lépve azokat. Így küzdöttünk a lassan kialakuló érzelmekkel. Ami ekkor még igazából csak egyoldalú volt részéről. Talán mindketten elhittük, lehet nő és férfi között barátság. Mondhattak a barátai, kollégáim bármi mást. Nagyrészt ugye azt, hogy csak szexet akar. Mert mi másról is szólhatna egy munkahelyi kapcsolat? Sokak szerint megváltoztam és nem voltam régi önmagam. De ez a változás engem pozitív energiákkal töltött fel. Úgy éreztem, valaki figyel rám, valakinek fontos vagyok. Ő észrevette, ha fodrásznál voltam, páromnak fel sem tűnt. Megdicsérte az új pólómat, ami a férjemnek csak egy újabb ruhadarab volt. Kedves volt és érdeklődő. Nőnek éreztem magam újra, a mindennapi rohanás közepette. Valami olyat kaptam tőle, amit otthon rég nem. S nem tagadom, ez picit elvarázsolt és élveztem. Valami fura módon, hallgattam rá, én, aki önfejű volt világ életében! Tudott vezetni és elgondolkodtam azokon, amit mondott. Nem mellesleg rávett, hogy tanuljak. A változások ellenére én makacsul hittem a barátságban.

Egészen 2017 nyaráig, míg egyszer fel nem hívott otthonról. Azzal, hogy hiányzom! Szó szerint köpni, nyelni nem tudtam, csak dadogtam a telefonba. Majd határozottan emlékszem, hogy kinevettem. Nem értettem, kértem, ezt majd személyesen beszéljük meg! Amúgy is ott volt a párom, mit mondhattam volna? Talán másnap dolgoztunk együtt és már munkakezdéskor elég feszült volt. Mikor kettesben maradtunk és leültünk, zavartan annyit mondott: „Ez ilyen érzelmekkel nem megy! Én bezárok innentől minden kaput! Ez veszélyes játék!” Nem tudtam mit mondani, én még igazán mindig nem értettem a történetet. Ő meg hónapokra eltűnt. Lehetőséget sem hagyott, közölte arra az ajtó és menjek szépen haza! Nem értettem, mivel is sikerült megbántani. Volt egy kolléganőm, aki próbálta ezt elmagyarázni, de mivel soha nem játszottam ilyen játékot, nehéz volt megértenem. Szerinte csak nővadász áldozata lettem! Szentül, hitte, hogy csak alkalmi partnert keresett, s mivel nem sikerült becserkésznie eltűnik. De én éreztem, hogy ez nem a szexről szól, ő más, mint azok a pasik. Amúgy sem én érdeklem őket, vannak szép és csinos nők is a melóhelyen. Hittem benne, hogy mi valami okkal találkoztunk. De most eltűnt. Ha jött dolgozni, került. Többször kért beosztás módosítást, vagy be sem jött dolgozni, ha tudta én is melózom. Olyan feltűnően, hogy már a kollégák is szóvá tették, hogy mi baja van velem. Mert csak akkor bujkál, ha dolgozom. Próbáltam nem tudomást venni róla, de nagyon bántott a dolog! Egyszer nagyon mogorván viselkedett, mikor segítséget kértem tőle szakmai ügyben. Na, ez igazán felbosszantott. Elhatároztam beszélnünk kell, de akkor már egy kolléganőm is mondta, hogy ez így nem mehet tovább. Ha én nem tisztázom, vele a dolgot, ő fogja megkérdezni, mi a gondja velem. Nem túl kedvesen, mondhatni ”rárúgtam az ajtót” és közöltem, innen addig nem mész ki, míg el nem mondod mi bajod! Jól emlékszem, karácsony este volt. Gondoltam, ez jó alkalom lehet. Fura módon, elkezdett beszélni. Az érzelmeiről, a családjáról, az életéről. Arról, hogy ő már egyszer elvált és nem akar többet, mert a feleségének szüksége van rá és szereti. Régen játszott ő ilyen olyan játékokat nőkkel, de már kinőtt belőle és amúgy sem éri meg. S arról is beszélt, hogy összezavartam teljesen. Néztem és nem tudtam sírjak vagy nevessek? Kaptam egy harmadik gyereket gondoltam! De olyan őszinte volt, és megható. Azt mondta nem akar elveszíteni, szüksége van egy olyan barátra, mint én és előszedte valahonnan a kedvenc csokimat. Karácsonyra hozta, ha összefutnánk. Innentől elkezdtünk újra beszélgetni, mint barátok.

Valami mégis megváltozott ebben a barátságban. Érezhetően próbált gyakran testileg közeledni. Megfogta a derekam, átölelt, találkozáskor természetes volt az arcra adott puszi. S a társalgóban vagy a dohányzóban mindig mellettem kötött ki. Nem mondom, hogy az elején nem tetszett ez a dolog, de egy idő után már nem élveztem annyira. Én soha nem voltam az az ölelgetős csaj. Nagyon is tartottam a távolságot. Kezdtek a kollégák is pletykákat gyártani kettőnkről. Neki könnyebb helyzete volt, mivel vidéken lakott és csak havi pár napot jött a városba dolgozni. De én itt élek, ez egy kisváros az ilyen dolgok gyorsan terjednek. Kezdtem én bezárni azokat a bizonyos kapukat felé. Mikor kérdőre vont, elmondtam, mi a probléma az egésszel. Zavart valahol ahogy viszonyult hozzám, de mégis élveztem. Megkértem, kerülje a testi kapcsolatot, nincs puszi, nem ölelgetjük egymást és derekukat átfogva sem közlekedünk a folyosón. Nagyon meglepően reagált és közölte, ő ezt már lezárta, nem akar, semmit tényleg, csak jól érzi magát velem. S nem zavarja, ha az ölébe ülve kávézunk. Elmesélte, hogy nagyon sokat változott a házassága és milyen jó, hogy beszéltünk felmerülő problémákról, mert sokat segített neki. Nyaralásról, távoli tervekről is mesélt. S tényleg úgy tűnt, otthon minden rendben van náluk. Lakást vásároltak, felújításokat végeznek és idilli a családi béke.

Valahogy a mi házasságunkra is jó hatással volt ez a barátság. Párom elkezdett picit talán féltékeny lenni, de ettől kedvesebb és odafigyelőbb lett. Újra elkezdtünk egymásra figyelni, voltunk nyaralni kettesben egy hosszú hétvégén. S valahogy megváltoztak a mindennapjaink is a házasságban. Boldog voltam, sokat nevettem és jól éreztem magam. Gondoltam, ha mindkettőnk házassága ilyen pompás, akkor nagy baj nem lehet, hát feloldódva élveztük egymás társaságát a kedves kollégával is. Nagyokat beszélgettünk és nevettünk. Időnként direkt húztuk a pletykáló kollégákat viselkedésünkkel. Tényleg kezdett egy őszinte igazi barátság kialakulni köztünk, soha nem éreztem, hogy bármi testi vonzalom lenne köztünk. Ha úgy alakult mertem átölelni, vagy a nyakába ugrani. Mint barátot, nem mint férfit. S úgy éreztem ez a részéről is kölcsönösen így működik. Egészen addig tartott ez a nagy barátság, míg a feleségétől nem kaptam egy szívhez szóló levelet. Leírta, hogy mennyire megváltozott a férje és már semmi nem olyan, mint, régen mert én tönkreteszem a házasságukat! S egyébként is legyek már tekintettel legalább a sérült gyermekükre. Nem tudtam, mit kell erre válaszolni. Kérdeztem volna Pétert, de ő sem telefonon sem üzenetben nem volt elérhető. Hát leszami lesz mottóval írtam a nejének. Őszintén, az igazat. Hogy eszembe sincs, sőt támogatni szeretném, s nekem is van családom. A válasz meglepő volt számomra, nagyon meglepő. Mert Juli leírta, hogy úgy érzi, Péternek én fontosabb vagyok, mint ők otthon. S hogy mennyire megváltozott igazából. Ez nagyon elkeserített, mert én hittem a fene nagy barátságban és tessék. Megint az érzelmeknél lyukadtunk ki. Sokat írogattunk Julival és én megígértem neki, beszélek a párjával, s eszem ágában sincs elvenni tőlük. Mikor újra összefutottunk, Péter ismét menekülőre fogta! Viszont nem vártam hónapokat a beszélgetéssel, kerek perec elé álltam és közöltem, beszéltem a feleségével. A válasza egy egyszerű TUDOM volt. De ez az egy szó mindent elmondott. Közölte, ők vállnak! Nem tudtam megszólalni a döbbentettől. Végül annyit sikerült kinyögnöm, hogy ugye nem miattam? „Rosszkor voltál rossz helyen!” Ennyit mondott.

Legszívesebben sírtam volna a dühtől az elkeseredéstől, én nem ezt akartam! Akkor este sokáig beszélgettünk, főleg a házasságunkról és a barátságunkról. Nagy unszolásomra felhívta a feleségét. Közöltem, ha ő nem teszi meg felhívom én! Mikor előkerült, azt mondta arra jutottak, hogy leülnek átbeszélni. Viszont egy ideig ne találkozzunk, nem jön erre, ez lesz a legjobb, s telefon és üzenet sincs. Tele feszültséggel váltunk el. Sosem felejtem azt az estét! Tele bizonytalansággal, tele kérdésekkel. Kerek 8 hétig nem beszéltünk és nem találkoztunk. Már kezdtem elengedni, elfogadni, mikor újra megjelent.

Épp délutános voltam, mikor felmentem egy kávéra és jókedvűen mosolyogva beszélgetett az egyik kolléganővel. Szerintem az arcomra volt írva minden. Látni sem akartam, dühösen távoztam, mikor megláttam. Kettő perc sem telt bele, mikor a hangját meghallottam a folyosón. Mintha mi sem történt volna, átkarolta a derekam és megkérdezte, mi van velem, hogy vagyok. Közöltem, ezt nem itt és nem most fogjuk megbeszélni! Jókedvűen fütyörészve megfordult és annyit válaszolt” Ne is, gyere hoztam csokit!” Nem tudtam mire vélni. Dühösen közöltem, én itt dolgozom, s nem érek rá!

Vacsoránál ismét összefutottunk, véletlen mellém ült. Próbáltam természetesen viselkedni, de nem sikerült. Kerültem a beszélgetést is vele, de egyszer szemtelen módon közölte, hogy nem változott itt semmi pár hét alatt. A kolléganő is olyan harapós, mint eddig volt! Persze mindenki nevetett. Én meg hisztisen távoztam. Talán ez volt a célja, mert utánam jött. Sokáig csendben ültünk egymás mellett az udvaron, majd közölte ”Ne duzzogj már! Tudod, hogy szeretlek!” Akkor este műszak után fél éjszaka beszélgettünk. Olyan igazi baráti, mély és lelki dumálás volt. Elmondta, hogy megbékélt a felesége és most minden jó otthon, építgetik, a házat tervezgetik a jövőt. DE telefonon többet nem beszélhetünk, ezt megígérte otthon, Szerintem le is tiltott. Meg aztán véleménye szerint személyesen úgyis beszélünk, ha jön. Elég az, ne bonyolítsuk. Hát nem bonyolítottuk. Vagy mégis? Egyre sűrűbben jött, s véletlen mindig összefutottunk. Már nem csak a munkahelyen, hanem a városban is. Volt mikor csak véletlen találkoztunk a boltban, és ha már így alakult elmentünk fagyizni. Majd megbeszéltük legközelebb megnézzük a másik cukrászdát is a városban. Így mondhatni ezek a randik rendszeressé váltak. De volt, hogy tényleg csak összefutottunk, mikor beugrott egy kávéra a pizzázóba, ahol pont akkor rendeltem a hétvégi szülinapi zsúrra az ebédet. Vagy egyszerre gondoltuk, hogy feladunk egy lottót a postán és ilyenkor ezek a véletlen találkozások olyan megmagyarázhatatlanok voltak. De mi élveztük a sors fintorait. Boldogok voltunk, nem törődtünk senki véleményével. Elég volt a szabályokból és a határokból. Egyre többet találkoztunk. Talán ez rontott el mindent?

Egy nyári napon ismét együtt dolgoztunk. Dolgoztunk, ez túlzás így visszagondolva. Elég laza nap volt. Ki is használtuk a csendet! Kimentünk fagyiért a városba együtt, jó ürügy volt, hoztunk a kollégáknak is! Sétáltunk az udvaron és beszélgettünk. Mikor nem látta senki, össze-összebújva. Valahogy olyan jó volt, s egyikőnk sem tiltakozott. Aztán az este túl hosszúra nyúlt. Már nem emlékszem, hogyan kerültem az ölébe. Arra sem, ki kezdeményezte az első csókot. A másodikra főleg nem. Arra viszont igen, hogy működött és jó volt. Felszínre kerültek az évek óta elnyomott érzelmek. A hold besütött az ablakon, sokáig néztük együtt, majdnem teli hold volt. S mi a hold hatására, elfelejtettük hol is a határ. Talán hibáztunk, talán már rég meg kellett volna tenni, nem várni éveket. Nincs jó válasz erre. Ahogy nincs jó válasz arra sem, miért csak pár csókig jutottunk. Mert egyszer csak, közölte, most azonnal fejezzük be! Ismét egy meglepetés, amivel nem tudtam mit kezdeni! Álltam ott, és nem értettem. Majd azt mondta üljek le és beszéljük meg okosan. S megbeszéltük, egymás kezét fogva, három év történetét, hogy mi éri meg és mi nem. A harcot, amit igazából mindketten vívtunk ebben a barátságban, csak valakinek mindig helyén volt az esze. Újra elmondta, ilyen érzelmekkel ez veszélyes játék, s ő nem akar megbántani, kihasználni végképp nem. Szeret, tisztel, mint embert, de ez már sokkal több mint barátság, lássuk be! S egyikőnk sem adná fel a családját, akkor meg nincs értelme. Nagyon fájtak a szavai, de éreztem igaza van. S valahol tiszteltem a döntését, hisz mindig hallgattam rá, s ezt kevés ember mondhatja el, mert elég önfejű vagyok. Mégis akkor ott mérges voltam és dühös. Annyit mondtam: „Rendben, de akkor most én zárok be minden kaput, s nem lesz, hozzá kulcs hidd el!” Mosolyogva kikísért a kapuig, annyit mondott búcsúzóul - „Nagyon vigyázz magadra, örülök, hogy megismertelek! Eredj haza vár a férjed! Ég veled!” Majd csörgött a telefonja, a felesége hívta, még hallottam, hogy elkezd vele beszélgetni. Becsuktam a kaput és hazamentem. Egy kaput őrökre, mert másnap felmondtam a cégnél. Feladtam életem egyik álmát, a szakmámat, amit szerettem, amikor felkeltem egy másik álomból, ami annyira szép volt!

Pár hét múlva ő is felmondott és örökre eltűnt a városból. Mondhatnám, hogy nem tudok róla semmit, de ez nem igaz! Mindig eljut hozzám szakmai körökből egy két hír róla. Elfogadom, hogy a családját választotta. S valahol örülök, hogy megismerhettem, mert rávilágított, hogy a helyem nekem is a családom mellett van. Miért kellett találkoznunk? Talán egy lecke volt? Talán egy útmutatás? Vagy egy tanítás mindkettőknek, sőt párunknak is. Az életemet mindenesetre teljesen megváltoztatta!