Az élet legszebb ajándéka II. - Vivien baba

Igazából nálunk nem volt kérdés. Mi vállaltuk. Pedig úgy voltunk vele, ha őrá is 10 évet kell várni, akkor inkább ne jöjjön. Hogyan is kezdődött?

A kisfiunk 7 hónapos koráig szopott, onnantól kezdve ő úgy gondolta, hogy nem kér többet az anyatejcsiből. Hozzá kell tennem, hogy volt tejem, még. Szinte egy hét alatt a Viktorral át kellett térni más folyadékra. Feltűnt, hogy miért nem szopizik. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mikor volt meg utoljára. Jöttek a tesztek /2 db/, pozitív lett mindegyik. Irány a doki bácsi, aki szintén azt mondta, hogy babát várunk. Volt ám döbbenet. Az elsőre 10 évet, a másodikra meg szinte semmit nem vártunk. Nagyon igyekezett a tesó után.

Teltek-múltak a napok, a pocakom szépen kerekedett. Sokan azzal jöttek, hogy fogod bírni két kicsivel stb. Miért akinek ikrei vannak, az hogy bírja? Egy anyának mindent bírnia kell - szerintem. A Viktornak mindig magyaráztam, hogy kistestvéred fog születni, és szeretgetni kell, és törődni kell vele. Mikor pihengettem, hozta a Viki a cumiját, aládugta a pulcsimnak, és azt mondta, "baba cumi". Nagyon aranyos volt.

Elérkezett a várva várt nap, 2010.04.05-re voltam kiírva. Mivel ez húsvét másnapjára esett, így be kellett mennem már 2-án a kórházba, és innen kezdődött a kálváriánk.

Szinte mindenki megszült már mellettem, de engem még nem akartak megcsászározni. Nem tágultam, és a baba is jól érezte magát odabent - mondták a dokik. A kiírt időponttól 10 nappal túlhordtam a babát. Mikor bementem a kórházba, azt mondta a doki, hogy 3800 gramm körüli lesz a baba. Ahhoz képest 4510 grammal, és 53 cm-rel megszületett 2010.04.15-én.

Az alatt a 10 nap alatt volt minden. Magas vérnyomás és cukor. Én abszolút nem csodálkoztam rajta. Diétás kajára voltam fogva, ezért állandóan éhes voltam, a vérnyomásom a 120-140 között ingadozott, és akkor még jópofisan annyit mondtak, hogy nem fizikálisan vagyok rosszul, hanem a lelkem beteg. Hát igen, de miért is? Itthon volt a 15 hónapos kisfiam, akit az én kérésemre nem mindig hoztak be a kórházba. Mikor megláttam majd megszakadt a szívem utána.

Szóval megszületett a kislány, rá 2 napra annyit mondott a csecsemős nővér, szoptatás közben, hogy a maga gyerekét át kell vinni a gyerekosztály csecsemős részére, mert a CRP szintje magasabb lett, és lekapta a ciciről és már vitte is. Visszakérdeztem, hogy tessék?

Hozzá kell tennem, hogy a szülészet a kórház új részében van, a csecsemőosztály pedig a régi részben az 5. emeleten van! A babát egy nyitott tolikocsiban vitték át, liftben, sok beteg ember között. Nekem az út odáig 30 perc volt, és persze vissza is. Akinek nem nyílt vágott sebe van az 15-20 perc alatt megteszi. Vasárnap aztán kaptam ágyat a kislányom mellett.

A lényeg a lényegben, a babát antibiotikummal injekciózták, mert nem találtak nála vénát. Duci baba volt. A két kis lábában azóta is göbök vannak, hiába masszíroztuk. 9 napot voltunk ott az osztályon. Erről csak annyit, hogy a hétfői viziten a főorvosúr kiküldött, hogy a kedves anyuka ne hallja meg, hogy a babájának mi a baja. A többi viziten viszont mikor bent maradtam a csajszinál, akkor meg rámcsukta az ajtót, hogy még véletlenül se halljak semmit.

Az egyik este, bepelenkázták a babát, ő bekakilt. Szóltam a nővérnek, hogy jöjjön és pelenkázza át a gyereket, erre ő, majd 3 óra múlva megyek.

Kérdem én, ki szeret 3 óra hosszat ülni szaros gatyában?

Mikor átkerültünk a csecsemőosztályra megmondták, hogy nem nyúlhatok a gyerekhez, csak szoptathatom. Én ezt be is tartottam egy darabig, de mikor már annyira fájt a pocija szegénykémnek, akkor kiszedtem, és elkezdtem tornáztatni.

A másik dolog ami nagyon nem tetszett, hogy nyomták belé a tápszert. Ugye nekik megvan, hogy egy ekkora súlyú gyereknek mennyit kell ennie. Mivel Vivien baba nem ette meg, így nyomták belé, és tapsikoltak, hogy de ügyes, megitta. Ahogy megitta, úgy jött ki a szájából. Hozzá kell tennem, hogy a baba mellette szopott is. Azon csodálkoztam, hogy volt tejem ezek után.

Következett a hétvége, és én pénteken szerettem volna beszélni a főorvossal, hogy meddig kell még bent maradnunk? Először arra hivatkozott, hogy nem ér rá, aztán nagy nehezen csak beszélt velem. Annyit mondott, hogy hétfőn, ha lemegy a kicsi CRP szintje akkor majd beszélünk róla, hogy mikor mehetnek haza. De egyébként ezt a fajta injekciót szirupban is oda lehet adni neki. Akkor itt eldőlt nálam minden. HA akkor bátrabb vagyok, akkor már hétvégén is itthon lehettünk volna.

A nővérkék meg jöttek, hogy talán hétfőn hazamehetnek. Én meg csak annyit mondtam erre, hogy nem, hétfőn mi hazamegyünk!

Végre itthon voltunk, mikor kijött a gyerekorvos, megkérdezte, hogy egyáltalán miért voltunk az osztályon, és miért kapott a baba antibiotikumot? A lelet a kezében volt, látott mindent. Szóval erről ennyit.

Azóta Vivien egy kiegyensúlyozott nagylány lett, aki imádja a tesóját, aki viszontszereti.

5 hónaposan kibújt az első foga, imád enni, és kint lenni a szabadban.

Még betegek nem voltunk, de nem is leszünk! Csak a kötelező oltásokat kapja meg a baba, semmi mást.

Hogy miért is írtam le a történetünket? Talán azért, hogy a haragomat kiadjam magamból, meg egy kicsit felejtsek.

Még annyit, hogy a kisfiam hazatérésünk után 2 hónapra kezdte csak azt mondani, hogy anya. Nem bújt hozzám, nem simogatott meg stb. Nem kívánom senkinek ezt az érzést. Na de most már, csak anya, anya. Szinte mindent együtt csinálunk mi hárman. Az esti ceremónia viszont az apa feladata. Játszunk, fürcsizünk. Így kerek a világ.