Két kis csoda
A mi kis életünk nem épp úgy kezdődött, mint egy mese. Hiányoztak a tervezgetések, csak úgy jött, de így kellett, hogy legyen, semmit sem bántam meg...
Két tizenéves fiatal nem a gyermektervezésen töri még a fejét, de ha már így alakult, hát vállaltuk.
Nem gondoltunk a jövőbe, próbáltunk csak a mának élni, és a mai napig is így van. Minden egyes percet kiélvezni, és a legkisebb dolgokat is megbecsülni.
Én akkor fejeztem be a középsulit, István másodéves egyetemista volt a pesti műszakin. Élveztük az életet, élveztük egymás társaságát, mint később kiderült, hát rendesen. Ákos úton volt, amivel az első percben nem tudtunk mit kezdeni, megrémisztett. De vállaltuk a felelősséget, hisz az a pici emberke, aki már a pocakban volt, semmiről sem tehetett. Felelősséggel tartoztunk.
Persze mondanom sem kell, a család a fejét fogta, nem tudták meglepetésükben, mi legyen... de összeházasodtunk. 2004. március 27-én örökre kimondtuk az igent. Apukámnak ekkor volt egy aranyköpése, amit csak a halála után tudtam meg az anyósomtól. "Én nem is tudtam, hogy a gyerekek már csinálják azt, amit a felnőttek szoktak"
Na, ekkor már 2 éve egymásnál aludtunk...de apukám, ezek szerint ennyire naiv, nem tudta elképzelni, hogy a kicsi lánya rosszalkodni is tud... (Szeretlek, nyugodj békében!)
Az esküvő csodás volt, a fellegekben jártam, pedig fogalmunk sem volt, mit fogunk kezdeni. Istvánékhoz költöztünk, az önálló élet sajnos még csak számításba sem jöhetett. István folytatta a fősulit, a hónapok teltek, én meg szépen kerekedtem...egészen augusztus 20-ig, amikor az első kis csodánk megszületett 3630 grammal és 50 cm-rel. Család lettünk, gyerekekből felnőttek, ami gyönyörű érzés volt.
Gondoskodni egy pici életről, aki belőlünk van, a miénk. Aztán az idő szaladt, István folytatta a sulit, én meg Ákossal voltam, csodálva minden egyes napot, ahogy cseperedik. Bejelentkeztem fősulira, mondván belőlem is legyen valaki...
De 2006 szeptemberében egy kegyetlen dologgal kellett szembesülnünk, amit két operáció előzött meg. Ákos rákos, izomzat rák, legnehezebb forma...egy élet tört össze bennem, nem tudtam, mi tévők legyünk, mi lesz...
Egy évet töltöttünk Pozsonyban, kemoterápiát kapott, közben bújtuk az internetet, természetgyógyászhoz futkostunk, kiegészítőkkel láttuk el. Megtanultunk együtt élni ezzel a betegséggel, csak hogy megmaradjon nekünk. Kiélvezni minden egyes percet, és csak a jelennel foglalkozni, nem gondolni a jövőre.
Ákos most jól van, nagyon jól, igaz nehéz volt az út idáig, de megérte...mert tudtunk, nélküle nem menne, harcolni kell.
Közben István is befejezte a fősulit, én folytattam, de ha minden jól megy, az utolsó évem van. Elkezdtük tervezni a mi kis életünket, ami három évig sajnos nem volt kivitelezhető, másokra voltunk szorulva.
Aztán tavaly a kicsi fiam egy kéréssel fordult hozzám, hogy karácsonyra hozzon neki a Jézuska egy kistesót. Hát, nagyon ellenkezni nem akartam, igaz Istvánban volt egy kis félsz, amiről beszélni nem akart. De belevágtunk a babagyártásba...ami egy jó kis unaloműző projekt. Az eredmény meg is lett... 2008. november 21-én pozitívat teszteltem. Csodás 9 hónap volt, közösen tervezgetve, Ákost bevonva mindenbe. Imádtam pocakos lenni, valahol hiányoznak is a pici babamozgások, a hatalmas pocak, ami a végén már nyűg volt, de mégis.
De az eredmény, akire vártunk a második kis csodánk, Áron 2009. július 21-én megszületett, 3500 grammal és 51 cm-rel.
Egy igazi, teljes család lettünk, persze már csak egy pici lány hiányzik, de lehet István majd idővel rábeszélhető...
Azóta elköltöztünk, a magunk kis életét éljünk, kiélvezve, csodálva minden egyes percet, amit a két kis csodánk ad nekünk.
Írta: szabina1984, 2010. január 14. 10:03
Fórumozz a témáról: Két kis csoda fórum (eddig 13 hozzászólás)