Ásó, kapa...?

Régen a nők többet nyeltek, és jobban elviselték férjeik mogorvaságát, és egyéb hibáit, bűneit.

Valami végleg megváltozott. De vajon mi?

Az, hogy a nők ébredeznek végre, és nem hagyják, hogy alacsonyabb rendűnek nézzék őket egy párkapcsolatban. Persze nem mindenki, hisz nők sokasága még mindig fél kilépni egy unalmas, jéghideg és külön hálószobás házasságból, csak azért, mert úgy véli, anyagi biztonsága forogna kockán. Az biztos, hogy nehéz egy elvált nőnek újra kezdeni. De higgyék el, megéri!

Talán a negyven felé haladó nők a legbátrabbak. Sok mindent megéltek, a gyerekeik felnőttek, lassan kirepülnek, és ők újra NŐK lehetnek. A negyvenes nők nagy része már tudja, mit akar és mit nem. Ha megvan a társadalmi exisztenciája, munkahelye, akkor már nem biztos, hogy ínyére van egy olyan férj, aki már csak a gyerekei édesanyját látja benne, aki háztartási robotnak nézi, és megpróbálja háttérbe szorítani. Egy bátor negyvenes nő már nem nézi el férje szeretőit sem. Ultimátumot ad – és lép. Méghozzá nagyot. És a hoppon maradt férj, aki idáig nem becsülte meg feleségét pisloghat nagyokat. De már késő.

Érdekes dolog amúgy a házasságkötésnél elhangzó „holtodiglan-holtomiglan". Egy nagy mester, Popper Péter gondolatait idézve: „Meddig élt régen egy kapcsolat? Teljesen más értelme volt holtodiglan-holtomiglan-nak. Régen összeházasodtak, a férfiakat elvitték a háborúkba és ott meghaltak. Sok nő meghalt a szülésben, gyermekágyi lázban, nem beszélve a betegségekről, járványokról. És az élet ment tovább. Az özvegyasszony, özvegyember másik után nézett. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy egy nőnek egyetlenegy férfival, egy férfinak egyetlenegy nővel kell leélnie az egész életet. Lehet, hogy ez most radikálisan hangzik, de gondoljanak jobban bele. Mi a lényeg, a minőség vagy a mennyiség? Milyen ritkaság, hogy nem unják meg egymást, és nem marakodnak a régóta együtt élő házaspárok. Persze, vannak szép kivételek. De a kivételek erősítik a szabályt. És ugye nem gondolják komolyan, hogy ez kötelező?”

Popper Péternek egy másik gondolata is megragadta figyelmemet: „Egy kapcsolat addig él, amíg úton vannak. Amikor megérkeznek, akkor a kapcsolatnak vége.” Azt hiszem erre sok nő és férfi rájött. Ha az útnak vége, akkor bizony érdemesebb tovább lépni, mint egy helyben toporogni. Persze nem kötelező, hisz az embernek szabad akarata van. De ha eleget tettünk az ok-okozat törvényének, és teljesítettük a másik féllel a karmánkat, ami sok esetben gyötrelmes kapcsolat mindkét fél részéről, akkor miért maradnánk? Akkor ne féljünk megtenni, azt, amit meg kell! Belsőnk úgyis noszogatni fog. Legyünk bátrak, mert ki tudja, lehet feladatunk elvégzése után, jutalomból, megkapjuk a megérdemelt szeretetteljes társunkat is.

Szerző: Dráfi Emese

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.