Amire a szív vágyik...

Amikor júliusban betöltöttem a harmincat - sírtam. Annak idején, huszonévesen, egyáltalán nem így képzeltem el a jövőm. Nem így képzeltem el magam harminc évesen. Akkor férjnél voltam, saját házzal, autóval, mindketten munkával. Azt hittem, hittük, hogy minden rendben lesz és boldog családként együtt éljük le az életünket. Nem így alakult, de békében váltunk el.

Aztán jött egy kapcsolat, hihetetlen volt. Gyönyörű szavakkal bombázott folyamatosan. Azt hittem, csak én létezem. Szerelembe estem. Egy nő könnyen egy férfiba szeret, ha azt mondja neki, amit hallani szeretne, főleg, ha kétségbe van esve, ha hiányzik neki a figyelem, hogy szerethessen és szeressék. Így történt, szerettem szeretni őt, kényeztetni, gondoskodni. Sajnos hamar kiderült, hogy messze nem olyan tökéletes az egész. Nem csak én vagyok a lényeg, hanem a környezete, az, amit csinál. Egyre kevesebb ideje lett rám. Egyre bunkóbb lett, már nem voltam gyönyörű, inkább kövér, nem nőies nő. Próbáltam változtatni, elegánsabban öltözködni, de nem tudtam megfelelni.

Szakítottunk és most újra szeretne engem, vagyis inkább azt, amit nyújtottam neki, mert szerettem szeretni.

Szeretek szeretni... gondoskodni, ha úgy van, ápolni, álomba simogatni, segíteni és ott lenni mindig, amikor szükség van rám. De mi van azzal, amit én szeretnék? Mi van azzal, hogy én nem csak a fülemmel szeretnék szeretni? Nem azért csinálom, hogy viszonozzák (persze jól esne), de olyan jó lenne, ha én is számítanék. Én is valaki lennék, a nagy nŐ. Az a nő, akivel őszinték, akinek nem hazudnak, nem csalnak meg. Az a nő, akinek adnak a szavára, akinek a gondjait meghallgatják és vigasztalják, ha sír.

Nem akarok többé erős nő lenni, bár testileg nem vagyok törékeny, de a szívem zokogni tudna.

Mire vágyok? Figyelmességre, törődésre és igazi szeretetre, és úgy érzem ezzel nem vagyok egyedül.