50 év

Történt anno, épp 53 éve, hogy megláttam Őt. Egy pénztárablak volt közöttünk. Ő csak nézett és le nem vette a szemét rólam, mint akit megbabonáztak. Én gyerek voltam még szerelmi téren, nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel. De persze jól esett, hogy tetszem.

Apám meghalt, egyik nap még velünk volt, másnap már temettük. 16 voltam, a Föld megállt alattam. De ott volt Ő, nevezzük Á-nak. Nélküle nem éltem volna túl. Talán nem is voltam igazán szerelmes, csak hálás, épp csak akkor kezdődött a nőiességem kialakulni. Á. tanított meg mindenre, amit a szerelemről tudni lehet. Anyám sajnos csak a szülőanyám volt, amúgy a mostohám.

Gimnázium második félévében engem, a csendes visszahúzódó eminens diákot, kirúgtak. Terhes lettem. Á. nagyon tudott szeretni és nagyon igyekezett engem is megtanítani rá.

Az első babánk, akiért mindent feladtam, gyógyíthatatlan betegséggel született. Két hónapot élt.

Borzalmas dolgokat éltünk át, soha többet nem akartam szülni, pedig még nem voltam még 20 éves.

Neki köszönhetem, bár nem épp úgy, ahogy elvártam volna, együtt döntve, de újra terhes lettem.

Rémálmok gyötörtek, alig bírtam ki a 9 hónapot.

De csoda történt, egészséges gyönyörű kisfiunk született. Az utcán szerettem volna a világba kiáltani, mennyire büszke és boldog vagyok. Aztán a következő csoda sem váratott magára, 1 évvel később megszületett a második fiam is.

A nagyanyám kis házában laktunk, immár öten. A gémes kútból kellett vizet húzni, tüzet rakni, a pelenkákat úgy főztük, akkoriban nem voltak eldobhatóak. De szégyent sem hozhattam a szomszédok előtt... - mondogatta nagyanyám, a pelenkák hófehéren lebegtek mindennap a szélben.

Fáradtak voltunk, szinte semmit nem aludtunk, de boldogok voltunk nagyon. Azt hittem eljött a kánaán, Isten a tenyerére vett végre.

De a mindennapi taposómalom, egyik kicsi-másik pici… Új lakásba költöztünk, egyedül maradtam két rakoncátlan csikóval bezárva egy bérházba. Visszamentem korán dolgozni, de akkor még nehezebb lett. Kezdtünk eltávolodni egymástól, soha nem volt egy szabad esténk se.

Éreztem, így nem bírom és akkor mintha csak üzenetként jött volna, hogy akarok egy kislányt. Tudtam őt, akit elvesztettem, vissza nem kaphatom, de mégis jó lenne, ha lenne egy lányom.

Könyörögtem szinte, mert Á. befutott, jól ment a karrierje, nem akart harmadik gyereket.

Aztán mégis belegyezett, de akkor újra jött Isten haragja és lecsapott ránk.

Megcsalt egy kis fiatal kolléganővel, aki nem mellesleg egy fiút is szült a mi lányunk után 1 évvel.

Egyetlen perc alatt csúszott ki a biztos talaj a lábam alól.

Mérhetetlenül fájt, mert a bizalmam határtalan volt, mint a szerelemem is. Igazán nem is tudom, hogy éltem túl, talán, mert volt három gyerekem, akiért én feleltem.

Á. nem tudta igazán megmagyarázni mi történt vele. Egy évig tartó apasági per, átsírt és átszerelmeskedett éjszakák váltották egymást. Bennem a szerelem végleg elmúlt, nem is tekintek rá úgy, csak, mint egy szép álomra, amit megálmodunk és el is illan.

Ma már öregek és betegek vagyunk, 50 éves házasok. Mert én maradtam, felneveltük a gyerekeinket, sőt, ma már elmondhatom, az unokák is felnőttek. Imádják a nagyapjukat.

Jól tettem vagy mégsem ma már nem számít.

De igaz, JÓBAN, ROSSZBAN ott voltam mindig neki.

Ha el kell majd menni a legvégső útra, kérem Istent, engem vigyen. Ma már tényleg nem tudnék nélküle élni.