A kalap

...talán ő maga az. A magas, karcsú, szőke, feltűnően szép pár nevetgélve, összeölelkezve sétálgat a város utcáin, itt-ott megállnak, kirakatokat nézegetnek. A lány szeme megakad egy hosszú kék karcsúsított kabáton, mellette egy széles karimájú, szürke divatos kalap.

- Bemenjünk, és megnézed? - kérdezi a fiú.

- Aha, jó lenne, felpróbálom legalább.

- Annyira jól állna hozzá az a kalap. - mondja neki a párja.

- Óhh, ne hülyéskedj már, hova venném én fel azt a kalapot?

De amikor bementek és a lány felvette a kék karcsúsított kabátot, a férje elkérte a kalapot nyomban: - Megnézhetnénk hogy áll neki? - kérdezte

A lány csak kuncogott. - Ne már... - mondta. Aztán végül mégis felpróbálta.

Amikor a tükörbe nézett és meglátta a háta mögött a férfi elképedt pillantását, kicsit el is szégyellte magát... Olyan csodálatot látott a tekintetében.

És valóban ő maga is látta, úgy mutat épp, mint egy dáma.

Az álom itt megszakadt, valami hirtelen felébresztette a nőt, aki már a hatvanas éveiben járt.

Férje régen nincs már vele, a szerelem régen elmúlt.

De az ez az emlékkép megmaradt érintetlenül és frissen, mint a reggeli harmat a fűcseppeken. Még most is mosolyt csalt a barázdált öreg arcra.

Az asszonyt annyira felzaklatta régmúlt emlék, hogy nem is volt képes visszaaludni, pedig de jó lett volna tovább álmodni.

Milyen múlékony is a boldogság, az ifjúság és mennyire elszomorító, ha vége van.

Mégis hálás volt most ezért az álomképért, mert igaz, megöregszünk és a szépség elmúlik és megfakul, de amit átéltünk, ott él bennünk, amíg csak élünk.

Így lett ez a szürke széles karimájú kalap az ifjúság és szerelem szimbóluma.