Nadrágos Igen

Már kislány koromban se tetszettek azok a nagy, habos, fodros, alsószoknyás fehér csodaköltemények, amiről a többi barátnőm álmodozott.

Nem mondom, szépek nagyon, máson tetszenek is, de ha arra gondolok, hogy egyszer ott állok majd s az ujjaimat tördelve várom azt a pillanatot, amikor kimondhatom végre az igent, akkor nem olyan típusú ruhát képzelek magamra.

Hiú ábránd az a testre simuló fűzős, sellőszoknyás darab lenne, mint ahogy az is ábránd, hogy ennek a típusú ruhának megfelelő alkatom legyen.

Ha az esküvőnkről álmodozunk úgy, hogy még a megfelelő férjjelölt sincs láthatáron, akkor könnyen elrugaszkodunk a valóságtól s szárnyal a képzeletünk, topmodell alkatunk lesz, a legszívdöglesztőbb partnerünk és cseppet sem tör a cipő.

De ahogy telik az idő, kezd rájönni az ember, hogy ha eddig nem sikerült topmodell alakot izzasztani magából az edzőteremben, akkor már azzal kell valamit kezdeni, ami van. Ilyenkor felméri az alkatának megfelelő választékot.

Na igen, de mi van akkor, ha valaki olyan mint én és nem tetszik neki a választék, mert bár minden darab különbözik, mégis mind egyforma?

Megtervezi, megvarratja. Miközben tervezi, csak az jár a fejében, hogy különleges, egyedi kell. A látott darabokban mindben talált olyan részletet ami tetszik, ami lenyűgözi, így azt belecsempészi a darabba. S a papíron már ott is kínálja magát az álom.

Vidáman fut a lány az örömanyához, aki eleinte megkönnyebbül, hogy végre, aztán elfehéredett arccal közli "ez nadrágos". Első harc tehát, az anyát meggyőzni, de nem könnyebb eset a jövendőbeli se, aki elkeseredve veszi tudomásul, hogy lehet hogy két nadrágos vonul az oltár elé.

A végső csapás a konzervatív nagyszülők, anyósék s a rokonság többi része, akik azon háborognak, hogy mit fognak ehhez szólni az ismerősök.

S ott ül a lány a sötét szobában, kezében az álma, fülében a rokonság csalódottságának hangjai, lelkében a kérdés, mégis a ruha teszi az embert? Szembeszálljon mindenkivel, hisz ez az ő napja, s valósítsa meg az álmát? Vagy ilyen csalódott rokonság mellett az álmai ruhájában már nem lenne ugyanaz a boldogság a fényképész elé állni, mintha örömmel fogadnák?

Miért tradíció a szoknyás megoldás?!