Egy férfi portré

Élt valamikor egy kisfiú, aki főleg azért született, hogy apja helyett dolgozzon, mivel az öreg eléggé lustácskának bizonyult. Be lett fogva mindenféle mezőgazdasági munkára. Segédmunkáskodott a kőművesek mellett. Nem is sokáig maradt a szülői házban. Tizenhat évesen beköltözött a városba. Igaz, mivel csak gyári munkás volt, nem igazán keresett sokat, azt is elmulatta éjszakánként. Így ment ez pár éven keresztül, míg csak meg nem unta a sok éjszakázást.

Egyszer csak úgy érezte, hogy megtalálta a másik felét, hihetetlen rózsaszín ködben élt. A lány szinte semmiben nem hasonlított rá. Igaz szép volt, de hozzá túl komoly. Még azt is mondhatnánk, hogy ellentétek vonzzák egymást.

Talán igaz, talán nem. De ők összekötötték az életüket.

Akkor még nem sejtették, egymás és gyerekeik rabjai lesznek.

A fiú nagyon szerette asszonyát, de valami nem stimmelt ezzel, hiszen mindenben ő maga döntött. Valahogy gyerekszámba vette a nejét, és igaz védte is, de birtokolta is őt.

Sok-sok lázadás után, amikor már két fiúval is bővült a család, a fiatalasszony magára maradt.

A férfi lassan már nem elégedett meg a családi otthon melegével. Megragadott minden alkalmat, hogy szórakozzon, amikből persze kihagyta "szeretett" feleségét.

Az asszony szenvedett és ment is volna meg nem is. Hiszen mostanra már kiismerte férje önző természetét. Félt, hogy a fiúk, amilyen apaimádók, talán nem is élhetnének vele. Ekkor született meg a harmadik gyermek, végre egy kislány. De az öröm nem volt felhőtlen, hiszen rá egy évre újra apa lett a férfiból, csak épp egy új asszony tette azzá.

Innentől kezdve pokol lett az élet. Menni nem mert, maradni félt. Kiabálás, veszekedés töltötte be a házat. Az asszony gyáva volt, nem mert lépni. Pedig még életük derekán talán mindketten újrakezdhették volna. Na de a gyerekek a gondolatba is belebetegedtek.

Nem volt választás: maradtak.

Jól tették, vagy válni kellett volna?

Ma már mindegy, hiszen nagypapa lett a fiú és mama a fiatalasszony.

Néha még fel-fellobbant a láng közöttük, de ahogy jött, olyan gyorsan el is hamvadt.

Miért is képzelik a teremtés koronáinak magukat a férfiak?

Amit szabad nekem, az rendben van, de az asszony legyen csak tiszta, mint a patyolat, csak engem szeressen és főleg szolgáljon, amíg csak él, ne legyen saját szava, akarata, éljen példamutatóan és tanítsa meg a lányát is erre.

Azt hiszem ezek az idők már elmúltak, a nők okosabban élnek.

De valami abban sincs rendben, hogy nem kell támasz és nem kell, hogy odabújhass valakihez, aki szeret és kitart melletted.