Végre megszületett...

Akkor már biztos volt, hogy van egy pici baba a pocakomban. Csodálatos érzés volt először látni, ahogy dobog az az aprócska kicsi szív. Szerencsére teljesen rendben volt minden.

Azt leszámítva, hogy 16. hét végéig hányingerem volt, de az ember ezeket rögtön el is felejti. Utána elég gyorsan teltek a hetek, vizsgálatok, vérvételek, ultrahangok, de szerencsére mindig minden tökéletes volt.

Nagyon szerettem kismama lenni, ez az egyik legboldogabb időszaka egy nő életének. Hihetetlen érzés volt, amikor először éreztem, hogy valami bugyborékol a hasamban. Megmozdult a babuci és onnantól kezdve meg sem állt.

November 1-jére voltam kiírva. A doktor bácsi azt mondta, hogy szerinte legkésőbb október közepéig meg fogok szülni. Már megvolt minden, ami a babának kellett, és vártunk. Már október vége, de még semmi jele annak, hogy meg akar születni a kisfiunk.

November 1-je: még mindig semmi. November 2-án reggel mentem NST-re, meg oxitocinos infúziót kaptam, de még mindig semmi. November 3-án NST, minden rendben. November 4-én NST, minden rendben. Vizsgálat: méhszáj nyitva 3 ujjnyira fájások nélkül.

Hihetetlen gyorsan zajlottak az események. Hívtam a párom, aki elment a szülésznőmért. Du. 3 órakor megrepesztették a burkot, na akkor már beindultak a fájások. Akkor úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége, bár már akkor is mondtam, hogy ide még legalább egyszer szeretnék visszajönni.

A párom végig bent volt velem, ami nagyon jó volt, bár voltak pillanatok, amikor mondtam neki, hogy ne érjen hozzám, de persze ezt akkor nem komolyan gondoltam.

Szóval este 19.55-kor megszületett a kicsi Ákos, 3, 75 kg és 52 cm volt. Minden fájdalom elmúlt, amikor a mellkasomra tették, meg amikor megláttam az apukája kezében.

Ők a legfontosabbak az életemben és mindent megtennék értük.

Ennek már fél éve és ez a kis csoda most éppen a kiságy rácsain keresztül kukucskál kifelé…