Virágom, virágom...

Kislányt szerettem volna, de fiú lett. Mikor megtudtam hogy fiú lesz, kislány utáni vágyamat többet senki sem hallotta. Nem mondtuk ki a terhességem alatt nehogy meghallja és igazából mindegy volt már, mert így is nagyon szerettem.

Apa büszke volt, futballista lesz belőle. Már látta ahogy a Bajnokok Ligája kupát emeli a magasba.

Fura és megható nap volt, amikor megszületett Benedek.

Vasárnap volt és én már azon gondolkodtam, hogy este salátát fogok magamnak készíteni, amikor pukkant valami. Tudtam, hogy eljött az idő, két nappal a kiírt időpont előtt, február 22-én.

Könnyű terhességem volt, de a végén már nagyon nehezen viseltem a hatalmas pocakot.

Tehát pukkant valami és folyni kezdett a magzatvíz. Fájás nem volt egy sem, de elindultunk szülni. A kórházban megvizsgáltak és egy centire voltam tágulva. Ekkor már délután 6 óra volt, fájás egy szál sem. Apát hazaküldték mondván, hogy gyerek csak reggelre lesz, nincs értelme a folyosón egy széken ücsörögni. Én is sajnáltam szegényt.

Apa hazament (nem könnyű lélekkel) kicsit sírdogáltam, mert nagyon féltem attól, ami rám várt. Ahogy apa elment, bementem a szobába és valami fájásfélét éreztem, de nem volt vészes. Aztán újra és újra. Egyre sűrűbben és egyre jobban fájt. Szóltam a nővérkének. A nővérke szerint úgy is kell lennie, de hát tényleg nagyon fájt. A szobában a lányok mérni kezdték a fájásokat és két percesek voltak. A nővérke újra rám szólt, feküdjek vissza az nem lehet, hogy ilyen sűrűek legyenek a fájások, mert ugye egy órával ezelőtt még semmi bajom nem volt. Azt mondták aludjak. De hát ülni sem tudtam, nemhogy aludni. Mikor harmadszorra mentem panaszkodni (biztos azt hitték hisztis vagyok) nagy nehezen megvizsgált az ügyeletes doki és már öt centire voltam tágulva. Meglepődtek, egy picikét kapkodni is kezdtek, megtörtént a szokásos procedúra, szóltam apának, jöjjön vissza, mert meggondoltam magam és még ma szülök.. Fél óra múlva már hét centire voltam tágulva és ekkor megjött a fogadott orvosom.

Nagyon fájt a szülés. Borzasztóan. Azt mondták azért, mert nagyon gyorsan tágultam és hogy első gyereknél ez nagyon ritka.

Aki azt mondja hogy felemelő érzés a vajúdás , a szülés, az hazudik. És mégsem. Rettenetesen fájt de csak arra gondoltam, hogy nemsokára meglátom a kis huncutot, aki annyit rugdosott és csuklott éjszakánként. Aki nem szerette, ha a bal oldalamon fekszem, és akit kilenc hónapig nevelgettem odabent. Tudtam, hogy fiú és hogy nagy a lába. Nagyon türelmetlen voltam.

Mindössze három óra telt el az első fájástól amikor megszületett Benedek 3500 grammal, 51 centivel. És mivel kába voltam a fájdalomcsillapítótól, megkérdeztem, hogy ugye van 10 ujja és két füle? Okosabbat nem tudtam kérdezni, de tudni szerettem volna hogy rendben van minden. Közben apa is bejöhetett, ő inkább kint izgult, nem szeretett volna bent lenni. Megfürdették és odahozták nekünk és csak néztük, csodáltuk. Gyönyörű illata volt és fekete haja. És ugyanolyan keze, mint apának, csak sokkal de sokkal kisebb.

Még most sem hiszem el, hogy van egy kisfiam, pedig már lassan öt hónap telt el azóta.Azóta picit szebb lett a világ.

Ha álmos és nyűgös, megnyugszik, ha eléneklem neki azt, hogy "tavaszi szél vizet áraszt", és elolvadok amikor egy hatalmas nyálas puszifélét maszatol az arcomra. Igen, ő anya kicsi fia.

Amikor alszik a kiságyában, néha belopózom hozzá csak nézem , elönt a melegség és ujjongva mondom apának:tudtad, hogy egy kisbaba alszik odabent?