Védtelenül..: nincs borzalmasabb állat a Földön, mint az ember

Egyfajta szerelem – így lehet jellemezni azt a végtelen küzdelmet, melyet mi állatbarátok nap mint nap vívunk. Szomorú és mégis boldogsággal telített ez a harc. Szomorú, mert szembesülnünk kell mindazon fájdalommal, melyet mi emberek okozunk barátainknak. Boldog, mert oly sok szeretetet kapunk viszonzásul, hogy úgy érezzük, megérte. Megérte, hogy fáradtságot, időt, pénzt és energiát nem kímélve harcoltunk az ellen, melyet embertársaink okoztak: szenvedést, fájdalmat és iszonyatos félelmet.

A kutya az ember legjobb barátja – hallhatjuk úton-útfélen. Ugyanaz ez a kutya, melyet oly lendülettel rúgnak arrébb az emberek, ha korgó gyomrát mardosó éhségét csillapítaná egy-egy szemétből előkotort maradékkal. És akkor is az ember legjobb barátja a kutya, amikor megkínozva, csontsoványan a gyepmesteri telepre kerül, ahol végül véget érnek szenvedései. Hogy kíméletesen vagy még utoljára fájdalmat okozva, azt nem mi döntjük el.

Ha szót emelünk értük, bolondnak kiáltva kerülnek el bennünket az emberek. Ha teszünk valamit, szinte csak ellenállásba ütközünk. A lakosság szemében az állatvédő egyfajta gazdag, sznobellenes vízió, aki cselekményeivel az állatok elleni "barbár" cselekményeket akarja csökkenteni.

Nincs tehát reális kép mindazon törekvésről, melyet az állatszerető emberek tesznek nap mint nap, akik képtelenek végignézni egy-egy kutya vagy macska éhhalálát, megkínzott, elütött állatok szenvedését. Az állatvédelmi szervezetekben nemcsak milliomos, és tőkeerős személyek tevékenykednek, bárkinek helye lehet, és van is. Öregek, fiatalok, szegények és jobbmódúak, mind-mind részt vehetnének abban, hogy környezetüket állatbarátabbá, azaz környezettudatosabbá formálják.

Magyarország nem egészen tízmilliós lakosságára kb. 75-80 állatvédelmi nonprofit szerveződés jut. A kuratóriumok és tagságok száma 4-200 fő közötti. Az állatvédő egyesületek, alapítványok az állatok kegyetlen bántalmazásának megakadályozására alakulnak, s arra is törekednek, hogy a házi és egyéb állatok emberséges bánásmódban részesüljenek, mert a nemes érzelmek hathatós terjesztése szoros összefüggésben van az állatokkal való bánásmóddal. Az állatvédelem törvényes intézkedésekkel és a társadalom megnyerésével az állatvilágot a tudattalanság v. durvaság okozta bántalmazásoktól igyekszik megóvni, s azok ellen, akik figyelmeztetésükre nem hajolnak, a hatóságok által történő megtorlását is sürgeti; például hazánkban az, aki nyilvánosan botrányt okozó módon állatot kinoz, v. azt durván bántalmazza, úgyszintén aki az állatkinzás ellen kiadott rendeleteket megszegi, elzárással, pénzbüntetéssel sujtható.

De kevesen vagyunk és a számunk egyre fogyatkozik. Az idősebbek belefáradnak a folyamatos küzdelembe, a fiatalok a maguk életformájának kialakításán fáradoznak, nincs idejük az állatokra. Csak azok maradnak, akik - szinte már fanatikusan – annyira szeretik az állatokat, hogy mindent hajlandóak feláldozni értük. És a család, a karrier, az otthon ? – kérdezhetnénk, de választ nem kapunk, mert ezekre az érzésekre nincs magyarázat.

A szeretetet, a segíteni akarást ugyan megtanulhatjuk, színlelhetjük, de az egész mit sem ér, ha nem a szívünkből jön. Mert ők megérzik. Tudják, ki az, aki igazán segít rajtuk, kiért érdemes később akár meghalni is. A kérdés csak az, hogy meddig folytathatjuk. Állami támogatást, önkormányzati segítséget alig kapnak az állatvédő szervezetek. Munkájuk semmiféle elismerést nem érdemel, sok ember szemében csak színjáték az egész. Amikor erre gondolok, az eszem azt súgja, ördögi körben táncolunk. A szívemben viszont ott vannak ők, akik szomorú szemekkel néznek rám, esdeklőn, keservesen nyöszörögve kérnek segítséget tőlem. Nem tudok mindenkin segíteni, de minden nap újra és újra megpróbálom.

A világon nap mint nap több ezer állat pusztul el az emberek kegyetlenségéből kifolyóan, méltatlan körülmények között. Amikor ezeket a képeket nézem, kiabálni szeretném, hogy a Földön minden ember tudja meg: ők értünk élnek. Mi tettük őket olyanná, amilyenek most és mi vagyunk a legfélelmetesebb ellenségeik is. Lehet, hogy még van remény. Most csak annyit tehetek, hogy barátaim fülébe súgom:

Szeretlek és veled élem le az életemet. Nem hagylak el akkor sem, ha már öreg leszel és betegen azért könyörögsz, szabadítsalak meg szenvedéseidtől. Ott leszek veled minden boldog és kevésbé boldog pillanatodban, mert összetartozunk. Mert felelősséget érzek irántad. Te az enyém vagy és én a tied. Ígérem, mindent megteszek azért, hogy fajtársaid élete könnyebb legyen. Ha kell, akár egyedül is...

Igazából nem állatvédő. Minden állatbarát félve ismeri. Aki az állatok életét nem tartja számon, aki csak létezik a világban, az abból érzékeli létét, hogy néha, mikor sok a kóbor állat az utcán, azok egyszer csak megszünnek létezni… Elvitte őket a sintér. Az állattartó állatbarátok rettegnek, ha meghallják a nevét. A sintér, azaz gyepmester, feladata az, hogy a közterületre elkószált, kóborló, a különböző okok végett elhalt állatokat összegyűjtse, és telepére szállítsa. Nem önszántából teszi ezt, ez az ő munkája. A törvények, és állattartási szabályzatok értelmében a településeken tevékenykedik. A mesterségéből adódóan élőlényeket „fog” be. Félelemtől reszkető kutyákat, de van, hogy sérülteket (melyek önvédelemből akár még oda is kapnak) tesz „ártalmatlanná”. Előszeretett eszköze a dróthurok, vascsapda, botok, de volt már példa különböző mérgek kihelyezésére is.A gyepmesteri telepre került állatok szinte teljes egészének végérvényesen megpecsételődött a sorsa. A gyepmester együttműködése az állatvédőkkel nem csak egyéni, de önkormányzati felelősség is.

Az állatok nem csak azzal járulnak hozzá életünkhöz, hogy velük színesebb, érdekesebb a világ. Többről van szó: az állatok léte olyan természetes része az életünknek, mint az, hogy lélegzünk. Mi is megszenvednénk, ha eltűnnének