Az életünk legszebb ajándéka, Léna születése!

2011. január 22-re voltam kiírva, azonban kislányom aznap és még egy-két napig sem mutatta komolyabb jelét, hogy ő már unatkozna odabent.

24-én éjjel viszont már kezdtem érezni némi fájdogálást, amit már mindenképpen a szülés előhírnökének tekintettünk. A fájások (később persze kiderült, hogy ezek a fájások kb. egy szúnyogcsípéssel értek fel az igaziakhoz képest) valamelyest rendszeresek voltak, de nem csökkentek 10 perc alá, és nem is erősödtek, úgyhogy egész nap csak számoltam stopperral a fájásokat, és közben pasziánszoztam a telefonomon, vártam a csodát,majd nem sokkal később átsétáltam anyuhoz. :-)

Már nagyon izgatottak voltunk, mivel már elméletileg az időm is lejárt, és minden készen állt a kisbabánk érkezésére…nem mellesleg már napok óta sorra jöttek az üzenetek,hogy mi újság, mikor szülök már!? Ez egy kicsit bosszantott is, mert még inkább úgy éreztem, hogy most már nagyon történnie kell valaminek.

Azon a héten a nyákdugó is távozott (legalábbis egy része biztos), ami mindenképp arra adott okot következtetni, hogy bizony napokon belül beindul a szülés.

És megtört a jég! 25-én éjjel 11 után valamivel, amikor már kifáradtam az egész napos pasziánszozásba, és várakozásba, mondtam Atusnak, hogy most akkor én már alszom, úgysem lesz semmi. Oldalra fordultam, és hát pár perc sem telt bele, mikor valami pukkanásszerűt éreztem, jött egy erősebb fájás, és valami folyt is…na igen, ez már a magzatvíz volt. Egyből kipattantam az ágyból, és rohantam a fürdőbe, Atus meg utánam. :-)

Ledobtam a tundrabugyit, majd beleálltam a kádba, és láttam, hogy csordogál a magzatvíz. Nem folyt egyszerre el, csak szépen lassan. Kissé remegve, és tele izgalommal, félelemmel könyveltük el, hogy most már végre eljött a mi időnk, és mehetünk a kórházba szülni. Anyut még felhívtam, és közöltem, hogy megyünk végre szülni.

Minden össze volt készítve, szóval csak fel kellett kapni a csomagot. Én mondjuk annyira nem kapkodtam, mivel többször elmondták, hogy nem kell azonnal rohanni, nyugodtan zuhanyozzunk le, és készüljünk el, de én nem mertem zuhanyozni a magzatvíz-folyás miatt, meg amúgy is nem sokkal előtte zuhanyoztam, viszont szépen nekiálltam kivasalni a hajam. Attila majdnem frászt kapott, de én mondtam neki, hogy csak pár perc. Valóban gyors voltam, összeszedtük a csomagot, és beültünk az autóba. Gyönyörű éjszaka volt…egy lélek sem volt a városban, csend volt, esett a hó, és éjfélt mutatott az óra…ennél szebbet nem is kívánhattam volna… én voltam akkor a legboldogabb a Földön, alig akartam elhinni,hogy mi is történik velünk… mint egy álom.

Az autóban még lelkiekben igyekeztünk felkészülni a szülésre, bár fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk… bár így utólag talán jobb is.

Beérkeztünk a kórházba, ahol síri csönd és sötét volt, csak a portás kérdezte halkan, hogy kit keresünk. Felszólt a szülészetre, hogy jött egy kismama, és mi már indultunk is kalapáló szívvel.

Kérdezték, hogy mi a panaszom, én meg mondtam, hogy folyik a magzatvíz. Behívtak, felvették az adatokat, majd elrendeztem a csomagjaimat. Kicsivel később jött a főorvos, aki éppen ügyeletes volt, és megvizsgált. Kérdezősködött ő is, hogy mikortól vannak fájásaim, mikor volt az utolsó menzesz, stb. és felültetett arra a bizonyosra, amire szinte úgy kellett daruval felemelni.

Nagyon fájt a vizsgálat, olyan fájdalmat még sosem éreztem ott bent. Mondta a szülésznőnek, hogy 2-3 centire nyitva vagyok, de várjanak még egy kicsit, kössenek NST-re, csináljanak beöntést, majd szóljanak a dokimnak.

Ez a szülésznő még nem az én fogadott szülésznőm volt, mert ő akkor csak reggel tudott bejönni, amit előre meg is beszéltünk, hogy ha ekkor és ekkor indul be a szülés, akkor ő csak reggel tud bejönni. Hát jól beletaláltam, de utólag nem bánkódom egyáltalán, mert nagyon kedves, segítőkész volt az éppen műszakban lévő szülésznő is.

Rátettek NST-re, majd szépen lassan kezdtek erősödni és rendszereződni a fájások. Megkaptam a beöntést, ami egyáltalán nem fájt, még csak kellemetlen sem volt. Mondjuk én nem féltem tőle. Közben megérkezett anyum is tesómmal, persze kértem őket, hogy nem kell bejönni, de nem bírták ki.

Kimentem hozzájuk, beszélgettünk az ajtón keresztül, mert őket már nem engedték be a folyosóra sem. Mondtam nekik, hogy nem fogom bírni, nagyon fáj, és meg fogok halni…szó szerint ezeket mondtam nekik.

Időközben a dokim is megérkezett…nagy megnyugvás volt. Ő is megvizsgált, ami már felettébb fájdalmas volt. Mondta a szülésznőnek, hogy adjon morfiumos kúpot, ami segít kicsit ellazulni, és a méhszájat is felpuhítja, hogy könnyebben táguljak.

Hát mit ne mondjak, valóban sikerült ellazulnom, mint aki kb. bedrogozott. A fájásokat valóban alig éreztem, csak feküdtem, és vártam. Attilát és anyumékat haza küldte a dokim, mondván, hogy ebből nem lesz délelőtt 10-ig biztosan gyerek.

Pintér doktor úr mondta, hogy addig „pihenhetek”, amíg megérkezik a szülésznőm. Ildikó kb. 7-re ígérte, hogy beér. Úgy is lett. Na, akkor kezdődött csak igazán a „buli”.

A továbbiakban már a szülőszobában folytatódtak az események. Nagyon furcsa, és olyan hihetetlen érzés volt ott feküdni, ami olyan távolinak tűnt még hetekkel azelőtt, és arra gondolni, hogy már csak néhány perc/óra és ott akkor abban a szobában megszületik a kislányunk, akit már annyira vártunk.

Dokim javaslatára oxitocint kaptam infúzión keresztül…na hát akkor már megérkeztek a valódi fájások. Ildikó és Attila is velem volt, és próbáltak belém lelket önteni. Többnyire állva kellett vajúdnom, mondván, hogy gyorsabban leérkezik a baba. Nagyon nehezen viseltem…se állva, se fekve nem volt jó. Viszont nagy segítség volt, hogy a férjembe kapaszkodhattam, és fizikai, lelki segítséget nyújtott nekem ez által.

A fájások összevissza jöttek kisebb-nagyobb intenzitással. Nem is rendszereződtek egyébként.

Nagyon szenvedtem, iszonyatosan fájt, olyan volt mintha szét akarnék szakadni. Nem is tudom igazán ezt a fájdalmat körülírni sem. Át kell élni.

Nagyon lassan teltek a percek, és csak jöttek sorra a fájások. A dokim időnként rám nézett, megvizsgált, aminek a gondolatától is rosszul voltam. Nagyon nehezen tágultam, a méhszájam sem akart eltűnni, így nem is igazán biztatott Pintér doktor azzal, hogy hamarosan megérkezne Léna.

Az oxitocint emelték, aminek hatására csökkent a szívhang, úgyhogy visszavették. Nagyon megijedtem. Már azt kívántam, hogy vigyenek császározni, mert nem bírom már a fájdalmat.

Ezt tudattam a dokival, de ő szinte meg sem hallotta. Azt mondta, hogy délután 2-ig mindenképpen várunk, addig nincs császár. Na ennek hallatán már majdnem elsírtam magam.

E tájban már olyan délelőtt fél 10 lehetett. Továbbra is jöttek a fájások, és egyre nehezebben bírtam, beszélni sem tudtam, hihetetlenül szenvedtem…hol elfeküdtem a szülőágyra, hol felálltam, de sehol sem volt jó.

Pintér doktor kérdezte, hogy érzek-e székelési ingert, és ha igen, azonnal szóljak. Mondtam, hogy érzek valami olyasmit, de őszintén szólva már mindent érzek, nem is tudtam igazán eldönteni, hogy ez már az-e. Ismét megvizsgált, és mindenki nagy megdöbbenésére felkiabált, hogy eltűnt a méhszáj, fél órán belül meg lesz a baba. Na, hát azt a megkönnyebbülést, azt az érzést nem tudom leírni. Valami hihetetlen nyugalom hatotta át a testemet, lelkemet és csak sírni tudtam. Hirtelen felgyorsultak az események, a szülésznők elkezdtek körülöttem futni jobbra-balra. Egyszer csak tudatosult bennem, hogy pár perc és láthatom a kislányunkat.

Majd következett a kitolási szak, jöttek a tolófájások egymás után. Állva csináltuk, közben Pintér doktor folyamatosan ellenőrizte Léna fejét. Hirtelen mondta, hogy lent van a feje, fel az ágyra, és szülünk.

Szinte úgy dobtak fel az ágyra, mert már félig kicsúszott Léna feje. Ott már csak pár pillanat volt, és ki is csúszott szerelmünk gyümölcse, Léna, 2011. január 26-án 11 óra 21-kor, és akkor ott abban a pillanatban családdá váltunk.

Attila csak annyit súgott a fülembe, hogy éééééés KISLÁNY! Ezt azért, mert apa annyira kislányt akart, és sokáig nagyon bizonytalan volt, hogy valóban kislányunk fog-e születni, és mindvégig a terhesség alatt volt egy kis félelem bennünk, holott a 25. héten 100%-ra kislányt mondtak.

Ezután a mellkasomra tették a kislányunkat, és mi csak néztük, és néztük… majd lemérték, és elvitték rendbe tenni.

Kicsivel később vissza is hozták, és hármasban maradhattunk a szülőszobában.

Ezek a pillanatok maradnak életem legszebb pillanatai, sosem feledem az érzést!

Maga a szülés élményét hetekig a borzalmas, elviselhetetlen és hasonló negatív jelzőkkel illettem, de mára, így 1 évvel később már egészen másképp gondolok azokra az órákra, és igazából bármikor oda feküdnék megint, sőőőt feltétlenül át szeretném még egyszer élni ebben az életben, mert mégiscsak ez az élet legszebb ajándéka.