Várandósság, boldogság, öröm... haematóma

Kicsit olyan volt, mikor elkezdett szivárogni anno a magzatvizem a kisfiammal.

Itt egy pillanatra kitérnék. Kisfiammal a terhességem olyan tökéletes volt, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Teherbe estem, dolgoztam közel a 6. hónapig. Problémáktól mentes, tökéletes várandósságnak mondanám. Még terhességi tüneteim is csak alig-alig akadtak. Aztán a kiírás másnapján megszületett kicsi fiam.

Szóval ott hagytam abba, hogy valami rémisztő "melegség" öntött el. Rohanás ki a mosdóba. Nem hittem a szememnek. Folyik a vér... Borzalmas érzés volt. Szó szerint ömlött a vér. Én pedig bepánikoltam. Remegett kezem-lábam, sírógörcsben törtem ki. Férjem is könnyeivel küzdött. Biztos voltam benne, hogy elvetéltem :( Megjelent előttem az a kép, amit még napközben néztünk apával. Egy 9 hetes magzat képe. Mindig megnéztük anno kicsi fiunknál is, hogy épp hol tart a fejlődésben. És igen. 9 hetesen már egy (félig meddig) kifejlett ember formájú magzatunk van. Aztán az agyam a kaparás felé evickélt. Próbáltam elterelni a gondolatot, de nem tudtam. Mi lesz velem? Mi lesz a picivel? Mi van, ha meghalt? Akkor csak így vége? 9 hetesen? Elaltatnak majd, lezárják a terhességet és ennyi?

Szóval, míg a zuhany alatt folyt a vérem, rengeteg borzalmas gondolat forgott önkéntelenül a fejemben, s közben hányingerem lett, reszkettem...

Este 10 volt. Gyors telefon a nagyszülőknek. A nagyi dolgozni volt, így a tata jött át kisfiunkhoz, aki már közben felébredt anya sírására. :(

Ahogy elköszöntem tőle, tudtam, eljött az idő, mikor életemben először egy napnál is több ideig nem fogom látni. Tudtam, hazudok neki, mikor megpusziltam kicsi homlokát és azt mondtam neki mosolyogva, hogy anya most elszalad valahova, de nem olyan soká jön is. Talán ő is tudta két kis tágra nyílt szemével, hogy valami nincs rendben... Mit keres itt tata este fél 11-kor? Miért hagynak magamra?

Beértünk a kórházba. Föl a szülészetre...

"Kedves" kis nővér kikérdezett, mi bajom. Mondtam neki, vérzek.

Mire ő: De mégis mennyire? Kicsi pecsét? Vagy ömlik?

Én: Inkább ömlik. A menszinél durvább.

Ő: Ilyet ne mondjak, hogy ömlik, mert az azért enyhe túlzás.

Hát mégis, honnan veszi, hogy mennyi az az annyi? Belelát a bugyimba? Vagy ha meg magától eldönti, a francnak kérdezi, hogy mennyi vér távozott?

Ő: Hálóinget, kórházi felszerelést hozott magával?

Én: Nem hoztunk semmit, rohantunk a kórházba.

Ő: Hát, ha valaki terhesen vérzik, lehetne annyi esze, hogy ott probléma van.

Lehet primitív vagyok, de nekem nem jutott eszembe Tenával a lábam között, görcsölő hassal hálóinget, papucsot, poharat, fogkrémet, evőeszközt... .stb. pakolgatni.

Mindegy is... Fölvettek az osztályra. Kb. 10 percen belül megvizsgált az ügyeletes orvos. Semmit nem mondott. Én faggattam, hogy mégis mi van? Annyit nyögött ki, hogy fenyeget a vetélés... Kösz, ezt én is tudtam. Reggel 8-ig kellett várni az UH-al. Addig egész éjszaka zakatolt az agyam. Egy szemhunyásnyit nem aludtam. Mi lesz a picivel?

Beraktak egy szobába, ahol egy 60 körüli nő is volt. Húgycsövére műtötték. Éjszaka még egy nővér bejött lázat mérni és kérdezni, hogy vérzek-e. Meg egy-két szót váltottunk, melyből a néninek leesett, hogy én terhes vagyok és vérzek. Nem sokkal később megkérdezte:

"Akkor most te kaparásra gyütté??". Igen... Van az a pillanat mikor az embernek ökölbeszorul a keze, és azt mondja. Hogy hordhat a hátán a föld egy ekkora ***** embert. Szóval még éjszaka a nénike kedvesen elkommunikált volna velem...

Alig jött el a reggel. Egész éjjel sms-eztem a férjemmel. Szegénykém a netet bújta, hogy mi lehet ez. Folyamatosan bíztatott. Mondta, hogy szerinte él a baba, mert olvasta, hogy van, akivel ilyen előfordul és mégis él a kicsi.

Nem mertem gondolni semmire. Reggel jött is a férjem, hogy közösen menjünk UH-ra. Persze ott is legalább hárman elém pofátlankodtak. Hagy legyen a várakozás még "örömtelibb". Bejutottam... Az UH szakasszisztens azt mondta: Jó hírem van. Él a baba!

Akkora kő gördült le a szívemről, hogy sírni kezdtem. Miközben ott pityeregtem, közölte, hogy a vérzést egy 13 mm-es rétegvastagságú, sarló alakú haematóma okozta, ami a petezsák körül helyezkedik el. Ez a haematóma veszélyezteti a terhességemet, amíg nem szívódik fel. Nem tudnak ellene mit tenni. Feküdni kell, szedni c-vitamint és egész nap feküdni. Azért veszélyes nagyon ez a vérömleny, mert könnyen kilökheti a babót a helyéből.

4 napot töltöttem a kórházban. Borzalmas volt. Kicsi fiam képe lebegett előttem, ahogy kérdőn nézett rám és még csak nem is sejtette szegény, hogy napokra otthagyom.

Ez alatt a vérzésem megszűnt.

Hazajöttem pénteken, hétfőn UH kontroll. Továbbra is 13 mm-es a haematóma, de a babával minden rendben.

Nagyon nehezen telt a hét. Segítségre szorultam. Férjem kivette a szabijait. A nagyszülők főztek ránk, segítettek vigyázni a kisfiunkra. Én meg csak feküdtem. De azért nem tudtam mindig. Néha kellett egy kicsit fölkelnem kicsi fiamhoz is. Borzalmasan kezdtem magam érezni. Délután durva hányinger jött. Elhagyott az erőm. Rázott a hideg. 37,5-re ment a hőm. Kikelni nem tudtam az ágyból, még ha akartam volna sem.

Aztán azon a héten szombaton jött a hidegzuhany. Délután ismét bevérzés. Két részletben, nagy adag rendkívül sötét vér, görcsökkel "fűszerezve".

Hétfőn rohanás orvoshoz. Újból elbúcsúztam pici fiamtól, már a kórházi cuccokat is összeszedtem. Féltem, itt most vége lesz a dalnak...

Beértünk. Gyorsan UH. Baba jól van (anya borzalmasan), és köszöni szépen, a haematóma is jól van. Kétszer akkorára nőtt... immár 18 mm-es és kb 5 cm hosszú.

Nem hiszem el. Ez velem történik? Miért? Megint én lehetek a hibás. Biztos nem feküdtem eleget. Biztos túl meleg vízben fürödtem. Biztos túl keveset ettem és legyengültem. Biztos... Magamban kerestem a hibát. Aztán beültünk a kocsiba, és csak kattogott az agyam.

Elegem lett. Azt mondtam, itt és most vége. A heamatómának mennie kell. A baba marad. Ő erős és ha akarta volna, a haematóma 9 hetesen kisodorhatta volna. De nem. Ő erősen "kapaszkodott". Most 11 hetesen kétszer akkora a haematóma, na de a baba is. Ha ő ilyen erős, maradni fog, mert maradni akar. És én minden lehetőséget megadok erre neki. Újabb egy hét pihenésre száműztem magam. Mondanom sem kell, ez egy olyan anyának, akinek van egy 22 hós kisfia, ez a kínok kínja.

Szóval biztosra tudtam, hogy a haematómának esélye nincs, és muszáj felszívódnia. Ennyi és kész.:)

Még barnáztam pár napig, majd ahogy a barnázás alább hagyott, úgy a közérzetem is napról-napra jobb lett. Éreztem, a haematóma már gyógyul. A baba nő, és nem hagy helyet ennek a gusztustalan vérömlenynek. Szóval napról napra biztosabban tudtam, hogy meggyógyulok. Alig vártam a hétfőt. 12 hetes UH. Genetikai Uh, úgyhogy ott biztosan nagyon alaposan meg tudok róla győződni, hogy él a babám és minden ok. Ennek a hatalmas haematómának pedig már hűlt helye lesz!

Végre el is jött a hétfő, végre mehettem Uh-ra. Hál'Istennek, pici babánk jól van, minden a legnagyobb rendben vele. De sajnos a haematóma továbbra is ott "virít" a petezsák körül... Mit mondjak, nem csodálkoztam. Valahogy már az lenne a csoda, ha azt mondanák, nincs ott. Esküszöm, elkezdenék gyanakodni...

Viszont "csak" 9 mm-es rétegvastagságú. Bizakodhatunk. Mondjuk volt már 3 hete 9 mm-es. Aztán egy jó hét múlva ismét 18 mm-es lett. Nem baj. Továbbra is bízunk. Sajnos pihenni nem tudok, mert apát már nem engedik tovább a munkahelyéről. Emelni nem emelek. Ennyi, amit tehetek. Sajnos a háztartást vezetni kell, a picivel játszani kell... Remélem nem okoz ez majd gondot. De egyszerűen nem tudunk mit tenni...

Nagyon várom a jövő hét csütörtököt, mert akkor a doki a magánrendelésén ránéz uh-on a kicsire és a haematómára is. Reménykedünk, hogy a méhlepény jól és jó helyen tapad meg, aztán már csak vége lesz ennek a "gyötrelmes" várakozásnak. Hihetetlen, hogy vasárnap töltöm a 13. hetet. Más ilyenkor már megnyugszik, és világgá kürtöli várandósságát. Mi pedig még mindig titkolózunk és rettegve várunk. Titkoljuk azt, amit már egyre nehezebb... (hisz már most kerekedő, feltűnő pocakom van :))

Aztán eljött a csütörtök, végre!!! :) Az UH-n minden rendben volt, a haematómám még megvan. 9mm-es rétegvastagságban, de már kezd térhálósodni, azaz alakul ki a hegszövet és (úgymond) vardarabok borítják, így az UH-n már nem fekete, hanem szürkés színű.

Ezt követően 3 hét múlva jelentkeztem a nődokinál. 16. hét... És ahogy reméltük, a haematómának se híre, se hamva. Két hónap vérzés, pecsételés, kínlódás, aggodalom, kétely, félelem után végre felragyogott a nap, s immáron nem csak azért, mert egyébként is itt a tavasz! :)

Így befejezésként szeretnék még valamit megosztani veletek, ami talán egy fura konklúzió, de azt hiszem bármi is történik az emberrel az életében, legyen az jó vagy rossz, mindig tanul... Én ez alatt a két hónap alatt a kisfiamról tanultam. Nekem, a férjemnek nehéz volt. Rettentően. Hogy feküdni kell, hetekig napi 23 órában. Hogy ideges vagy, de mosolyogj, mert van egy közel 2 éves, aki kinn van és nem a pocakodban. Aki miatt gondoskodni kell arról, hogy a lehető legkevesebbet érezzen ebből az egészből. Szóval ahhoz, hogy ez a 2 kínkeserves hónap elteljen, az én okos kicsi fiam is kellett. Míg nem volt haematómám, fölemeltem napjában legalább 10-szer. Ez a legkevesebb! Hisz gondoljunk csak bele. Étkezésekkor felülteted a székre, beteszed az ágyba, fürdetéskor beemeled a fürdőkádba... .stb. Rengeteg alkalom, amikor megemeled, s neked már rutinszerű, hisz így gyors, így egyszerű... fel sem tűnik. Aztán jön egy vérömleny és rájössz, mi mindenre nem vagy képes egyedül. És akkor jön a 22 hós gyermekedben levő elszántság. Ahogy megtanítod, hogy sámlit toljon a szék mellé, s azt lépcsőként használva egyedül is fel tud menni a székre. Nem kell anyának emelni ehhez! És megérti! Sőt, örül neki! Hisz végre, végre hagyom, hogy önálló legyen, hagyom, hogy bebizonyítsa, hogy ő milyen ügyes és hogy ő egyes egyedül mennyi mindenre képes. Ha hiszitek, ha nem, még a fürdőkádba is egyedül mászik be is, és ki is És bár még sok minden mást nem úgy tud, mint egy-két korabeli gyerek. Még nem szobatiszta és folyékonyan sem beszél. De nekem ő a világ legügyesebb kis manókája, akit a hátán hordott a föld és remélem, ez az elszántság és akaraterő az egész életét végigkíséri majd, amit e heamatómának köszönhetően ismerhettem meg...