Van kiút

Minden 2006 nyarán kezdődött. Már két napja éreztem furcsa érzéseket, különösen, mikor a metróban utaztam, de mikor szabad levegőre értem, minden addigi rosszullét elmúlt.

Egyik nap reggel a munkahelyemen kérdezték a lányok, hogy jól vagyok-e, mert elég sápadtnak nézek ki és remegek is, mint a kocsonya. Mentőt hívtak, akik a Dél-pesti Sürgősségijére vittek. Ott több órát dekkoltam, míg egy doki megvizsgált. Mivel konkrét okot nem talált, így felvett az osztályra. Etettek-itattak, mivel estére kicsit jobban lettem, hazaengedtek. Otthon a következő napokban próbáltam pihenni, úgy-ahogy sikerült is. Majd visszamentem dolgozni, de a rosszullétek újra és újra felütötték a fejüket, ráadásul közben fogytam is pár kilót. Orvostól orvosig jártam, míg utolsó elkeseredésemben az otthoni pszichiátriai gondozót vettem célba.

A doktornő alapos volt és kedves, és végre kimondta a kulcsszavakat: depresszió és pánikbetegség (agorafóbia). Mankónak adott gyógyszereket, amiktől hamar jobban lettem.

Ekkor júliust írtunk. Augusztus végén visszamentem dolgozni, jól éreztem magam a bőrömben, folyamatosan szedtem a gyógyszereket. A munkahelyemen közben változások voltak, egyedül maradtam egy kis időre.

Következő nyáron úgy gondoltam, erős vagyok, leteszem a bogyókat. Nem sikerült. Később ősszel újra próbálkoztam, akkor is jöttek újra a tünetek (szívdobogás, remegés, szédülés...), sokkal erősebben. Hosszú huzavona után úgy döntöttem, januárban ott hagyom a céget, ahol már négy és fél év óta dolgozom.

A felmondás napján hatalmas malomkövek gördültek le rólam, azt hittem, minden probléma megoldódott. De még mindig rosszul voltam, így hazamentem friss vidéki levegőt szívni. A problémát utána a párkapcsolatomban láttam, így szakítottunk. De a kapcsolat megmaradt, egyfolytában beszéltünk, és év végére tisztázódott bennünk, hogy nagyon szeretjük egymást, így ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Mivel nem éreztem még mindig rendben magam, hol jobban voltam, hol rosszabbul, és próbáltam már mindent, 2010 őszén jött a kőkemény elhatározás, hogy MEGGYÓGYULOK. Az első egyedüli orvoshoz menetel előtt bőgtem, viszont mivel minden héten egyszer jelenésem volt, kezdtem megszokni az utcát, az embereket.

Közben egyre több programot szerveztem magamnak, és nem mellékesen tisztáztam magamban a régi felgyülemlett dolgokat:

- kibékültem a barátnőmmel

- kiírtam magamból azokat a dolgokat, amik nyomasztottak

- igyekeztem olyan elfoglaltságokat találni, amik örömet okoznak

Mára eljutottam odáig, hogy már kétnaponta veszek be gyógyszert, sokkal jobban viselem az elhagyás okozta tüneteket, mint korábban bármikor. Rájöttem, hogy segíteni akarok azoknak az embereknek, akik hasonló cipőben járnak, mint én jártam.

A betegség jókor jött pofon volt az életemben. Annyi mindent máshogy látok és gondolok, hogy a párom néha megijed, hogy nem azt a jól bevált reakciót kapja, amit már megszokott 10 év alatt...

Olyan lett számomra a világ, mintha újraszínezték volna. Hiszem, hogy minden fejben dől el, és hogy legyen rend a lelkedben - ez az egyik kulcs.

Számomra a betegséget az annyira vágyott dolgok el nem érésének hatalmas lavinája okozta:

nagyon szerettem volna esküvőt, gyereket, munkahelyi elismerést, lépni egyről a kettőre, és semmi sem sikerült. Volt közben betörés, KRESZ vizsga, satöbbi. Besokalltam.

Mivel a szervezetem korábban már jelzett, hogy nem mennek jól a dolgok, változtassak, nem figyeltem az intő jelekre (gyomorfájás).

A hirtelen jött szívdobogásérzés (160-as pulzus) halálfélelmet hozott magával. Ma viszont már tudom, hogy mindegyik rosszullét csak tünet, jön és múlik. Ismerem magam, a határaimat. Mindenre pozitívan gondolok, hiszem, hogy a dolgok nem ok nélkül történnek az életben.

Idén leszek harmincegy. Jókor jött ez a tasli, én örülök neki, hogy jobb lettem, mint a régi önmagam...