Látásjavító szemműtét - esély egy "új életre"

A szemem az orvosi ígéretek és fogadkozások (meg fog állni, helyre jön, nem írok erősebb szemüveget, erőlködjön csak...) ellenére 8 éves korom óta tovább romlott, a szemüveg elválaszthatatlan társammá vált. Egészen addig, amíg egy szemészeten tett látogatásom alkalmával már -11-es szemüveget kellett felíratnom - 29 évesen.

Miután egy ilyen szemüveget már nem lehet vékonyítás nélkül viselni (a súlya és az esztétikai megjelenés emiatt), ez már éppen 80.000 Ft-ba került. Volna. Ilyen méretű kontaktlencsét meg már csak vadászva lehet vásárolni - majdnem hogy csak véletlenül.

Első körben a szemészorvosomnál érdeklődtem a műtéti lehetőségekről, akitől egy budapesti címet kaptam. Egyre inkább elkezdett érdekelni a téma. Belevetettem hát magam az általa adott lézerközpont honlapjába, és egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy ne kelljen drága, nehéz, vastag, kényelmetlen szemüveget viselnem, ami nélkül egyébként körülbelül csak annyit láttam, mint egy vakondok.

Megérett hát bennem az elhatározás, hogy az összes félelmem és ellenérv ellenére belevágok egy műtétbe, rosszabb már úgysem lehet a helyzet, mint a mostani.

Alaposan tájékozódtam, majd kértem egy vizsgálati időpontot. Mivel a központ tőlünk 200 km-re van, így, hogy ne kelljen újra felutazni, egyből kértem egy másik időpontot is a vizsgálatot követő másnapra a műtéthez. Ha már lúd, legyen kövér!

A lézerközpontban profik kezei közé kerültem: a belépésem után közvetlenül kaptam magam mellé egy privát asszisztenst, aki minden kérdésemre válaszolt, minden vizsgálatra elkísért és mindenről tájékoztatott.

Miután egy sor vizsgálaton átesve kiderült, hogy műthető vagyok, és a -11 dioptriás szemeimre a -3,5-öt garantálják, már tudtam, hogy másnap is találkozunk.

A műtét napján reggel egy nyugtatóval fogadtak, és mondták, hogy akkor is vegyem be, ha nem félek, mert ez majd ellazítja a szemizmaimat is, könnyebb lesz a műtét.

Az előkészítő helyiségben az érzéstelenítő szemcseppből úgy 5 percenként adtak egy adagot - olyan 4-5 alkalommal. Már a második után semmit nem éreztem.

Bekísértek a műtőbe. Mi tagadás: már nagyon féltem. De mindenki igyekezett nyugtatni, segítőkészek voltak, így a félelmem is csillapodott egy kicsit.

A műtét előtt egy szemhéjterpeszt tettek a szemembe - ettől féltem a leginkább, de semmit nem éreztem belőle.

A doktornő folyamatosan tájékoztatott, hogy milyen eszközt használ, mit fogok látni és érezni, illetve mit kell tennem. A lézerkezelő technikus folyamatosan a vállamat simogatta, nyugtatott, beszélgetéssel és humorral próbálták a figyelmemet elterelni.

Az előkészítés után a szaruhártya felhajtását követően már nem láttam túl sok mindent közelre sem. Egy piros pontba kellett néznem, ez volt maga a lézer. Amikor dolgozott, perzselés-szagot éreztem, de fájdalmat természetesen egyáltalán nem. Megnyugtattak, hogy ha véletlenül kinéznék a lézer hatósugarából, az azonnal leáll. Erre nem volt szükség, hiszen eszem ágában sem volt félretekingetni.

Mikor mindkét szememmel végeztek, védőlencsét kaptam, amelyet 3 nap után ki is vettek a szememből.

A műtét után már napszemüvegben léptem ki az épületből, ezt fél évig kell használni, ha kiteszem a lábam az épületből.

Műtét után 3 napig kellett ellenőrzésre mennem, hogy rendben megy-e a gyógyulás, majd egy 10 napos kontrollra, ezek után már csak havonta egyszer - fél éven keresztül. De még szerencse, hogy nem a központba, hanem szerződött partnerhez járok - innen 30 km-re.

Hogy voltak-e kellemetlenségek? Természetesen, ezt azért nem lehet fájdalom nélkül megúszni.

A műtét napján semmi. Másnap semmi. De harmadnap már úgy ébredtem, hogy még ki sem nyitottam a szemem, már ömlött belőle a könny. Nem nagyon bírtam kinyitni, mert a legkisebb fény is borzalmas volt. Úgy mentem ellenőrzésre, hogy a kocsiban rajtam volt egy napszemüveg, be volt csukva a szemem, egy törölköző volt a fejemen két rétegben, és meg tudtam mondani, hogy mikor értünk egy híd alá - ott egy cseppet elviselhetőbb volt a helyzet.

Ez másnapra megszűnt - még szerencse, hiszen a műtét után 4 nappal már új munkahely várt, nem kezdhettem táppénzzel...

Pár hétig az olvasás nehezen ment, nem tudtam fókuszálni, de ez szépen lassan 3-4 hét után normalizálódott.

Az elején napról napra változott a látásélességem: hol az egyik volt rosszabb, hol a másik, majd egyre jobban láttam. A műtét óta 4 hónap telt el, a doktornő szerint 125%-os a látásom!!!

A tábla legalsó sorát is látom, míg egy jól látó ember (az a 100%) azt már nem is... Ezt hozták ki a -11 dioptriából! Időben mentem, hiszen egy lépésben -12 dioptriáig műthető a távollátás.

A teljes gyógyulás fél év, remélem már nem fog romlani. De ahhoz képest, hogy úgy indultam neki, hogy egy 3-4 dioptriával már megelégednék, semmiféle látásjavító eszközre nincs már szükségem!

Rendszeresen gyógyszert kell csepegtetnem azért, hogy a sejtek ne állítsák vissza az eredeti állapotot, de ez is csak fél évig tart - folyamatosan csökkentve a mennyiséget.

3 szemüveg ára volt, egészségpénztári tagságra 30%-ot vissza is kapok a műtét árából, így mondhatom, hogy nekem anyagilag is megérte.

Már nem csúfít a vastag szemüveg, nem párásodik, a lencsét nem kell naponta takarítgatnom és ki-be pakolásznom. Anyu meg szokta kérdezni, hogy emlékszem-e még, hogy hogyan kell a lencsét betenni. Gondolom meg tudnám tenni, hiszen a mozdulat benne van a kezemben ennyi év után, de mivel a jót könnyű megszokni, az agyam már szinte el is felejtette ennek a tortúráját.

A néhány kellemetlenség ellenére sem bántam meg.

Mérlegelje mindenki a pozitívumokat és a negatívumokat egyaránt, tájékozódjon, jól járja körül a témát! Én jól döntöttem!

Az egyik utolsó szemüveges emlékem ez a kép, amely a műtét előtt 3 nappal készült - ezzel a szemüveggel is már nagyon rosszul láttam. Ez már a múlt, egy új "életet" kaptam.