Valami elveszett... (beszélgetés)

Kövezésről szó nincs.

Csupán leírtam, hogy mit érzek, mit élek át.

Természetes, hogy erre más és más emberektől más és más reakciót kapok.

Leszögezném - és ez azt hiszem, Neked végképp nem fogja elnyerni a tetszésedet - részemről ez a fajta hozzáállás valahol önvédelem is.

Vigyáznom kell az egészségemre ... :)

Ugyanis ha továbbra is csak gyűlik és gyűlik bennem minden sérelem, akkor egyszer fogok iszonyatosan nagyot robbanni. Namármost. Úgy vagyok vele, hogy inkább többet, kisebbeket, kevésbé fájdalmasat, mint egyetlen hatalmasat, amivel esetleg mindenkit elmarok magam mellől, pedig a célom egyáltalán nem ez.

Most csak egy példa.

Tömött buszon valaki a lábamra lép. Elnézést kér. Rendben, semmi gond. Először. Másodszor is. Sőt, harmadszor is. ... De mikor például ötödjére, hatodjára teszi, akkor már azért megkérdezem, hogy :bocsánat, tudna esetleg egy kicsit jobban vigyázni, mert ha jól emlékszem, én sem az Ön cipőjén állok ....

Érted a lényeget remélem ...

Mondjuk ez nagyon alap példa volt, de érzékeltettem azt hiszem, hogy rendelkezem ugyan türelemmel, de azért mindennek van határa.

És ha valaki nem figyel rám, akkor én miért is figyeljek rá?

Szépen kérlek, így előre, ne gyere az önzetlenséggel. A XXI. században élünk, SENKI NEM ÖNZETLEN.

Köszönöm, hogy hozzászóltál a "művemhez" :)

És sajnálom, hogy negatív tapasztalataid vannak.

Köszönöm szépen mindenkinek a megerősítést!

Nagyon jól esik ... :)

(és talán kellett is ... )

Köszönöm!

Nagyon megérintett a cikked, kedves (P.A.)!!!

Igaz a csodás "szösszeneted"-det én fordítottan kaptam a sosrstól, mint az életem egyik legfontosabb felismerését... illetve duplán. (Oda-vissza igaz rám nézve.)

Hogy hogyan is értem? Nos... talán a bemutatkozásom részeként leírt pár sor tudja ezt igazán elmondani:

"Így jártam: Sok-sok évig gondoltam magamról, hogy csak jónak szabad lennem, mert én valamiféle angyali teremtés vagyok, és tetszelegtem is rendre ebbéli tudatomban, de egyszer csak mit látok... Ó, Egek! Nekem is van olyan kis vörös-horgas ott hátul. Hát rögvest abbahagytam az összes szentbeszédek hirdetését, és így fogtam be... ahogy ez az édi kis szmájli... kérdezvén: Most vajon mi a helyzet?

- Szóval... inkább befogom... még hogy én angyal lennék..."

Igen, rá kellett ébrednem ... ilyen kikerekedett szemmel, miközben valaki megint súgott: "Üdv a pokolban!", de a glóriám és a szárnyaim is megtarthattam.

Szóval beláttam, hogy egyszerű, esendő ember vagyok és ha arcul csapnak eldönthetem, hogy visszaütök vagy sem. Esetleg nyúlcipőt rántok :))). és bizony még élvezem is, hogy nem hagyom magam... és... lám boldogabb vagyok, közelebb érzem magam mindenkihez. A bántalmazókhoz és a megsértettekhez is. Viszont... nem írok én se annyit mint korábban.

Nem baj. Ha az lesz a dolgom, hogy írjak, tudom, írni fogok, mert írnom kell és el sem kerülhetem, ahogy korrábban se úsztam meg, hiába "aggattam a lábam". :)))

Tehát fel a fejjel. Minden rendeben van ezzel nálad is.

Gratula!!!! Remek a stílusod.

Valóban a Teremtő mindent megbocsát... Ámen. Ám mi itt csupán esendő emberek vagyunk... bár rendkívüli módon vágyunk szentekké válni. És ez is nagyon rendben van így. Mi próbát teszünk. Ehhez úgy alkotott meg Alkotónk, hogy bennünk legyen a Fény mellett (akik az igaz valónk szerint vagyunk), de összezárva ugyanebbe a földi testbe ott kell lennie az "állandó vitapartnerünknek" is. különben a tapasztalásaink sosem jöhetnének létre, ami a fejlődésünk záloga. (Akit csak a Fény vesz körbe, az nem ismerheti a Fényt az Árnyék nélkül... a Jót a Rossz nélkül...)

Az emberi testünk kora pedig nem lehet a "fejlettségünk" mércéje. Sokszor egy ifjabb ember sokkal sokkal többet tud a tisztességről, a szeretetről, mint egy idősebb. Bőven láthatunk erre is példákat, ha megfelelően körbe nézünk.

Végül pedig, sosem lehetünk egészen biztosak, hogy ki "él a másik oldalon". Minél erősebben akarunk egy ilyen talányt felállítani és megoldani, annál hamarabb és annál többször kerülünk a padlóra. Mivel sokáig próbálkoztam ezzel, rengetegszer kerültem én is oda, hisz a csalódásaim sorra szinte végtelen volt.

Ma már jobb itt a Földön élnem. Azóta, amióta felfedeztem ezt az egyszerű természeti törvényt és egyre gyakrabban tudom alkalmazni:

A megbocsátás bennem is él.

Megkövezéstől pedig ne tarts (részemről semmiképp). Érthetőek az érzéseid.

Még olyan fiatal vagy! Még bőségesen lesz lehetőséged, hogy más útra lépjél. Jobbra, szebbre. És még az is meglehet, hogy most sem jársz rossz úton. De ezt csak az idő igazolja.

Szép az írásod, gratulálok hozzá!