Új év, új remények

Az újév köszöntése egészen arra az időre nyúlik vissza, amikor a pogány Rómában az évkezdetet Janus (a kétarcú isten) tiszteletére tartották. A birodalomban a Kr.e. I. század közepéig olyan időszámítási rendszer volt érvényben, amely a köztársaságot irányító két konzul hivatali éveihez igazodott. A konzulok rendszerint kétévente, március 15-én léptek hivatalba, és sok esetben – főleg a bürokráciában – innen számították az évek kezdetét, ezek voltak az ún. konzuli évek, amelyek az épp hivatalban lévő irányító konzulokról kapták elnevezésüket.

Változást e téren Julius Caesar fellépése jelentette, aki azon kívül, hogy bevezette a máig használatos szökőéveket, január 1-jét tette meg az év első napjává. Ez az időpont már korábban is nagy jelentőséggel bírt a rómaiak életében, ugyanis megközelítőleg erre a napra esett a téli napforduló (december 21.) utáni első újhold is, amely egyben a konzulok megválasztásának időpontja is volt. De Európában csak a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá, s lett az újév kezdete. Ez a nap jelenti hát az újévet, s mi több a télközépi ünnepkört.

Mint minden negyedévkezdő nap, így január 1-je is a gonoszjáró napok közé tartozott. Ezért a pásztorok, legények, sihederek „kongóztak”, „nyájat fordítottak” – sokféle eszközzel, födőkkel, kolomppal, rossz bádogvödörrel keltettek zajt, hogy hangoskodással üldözzék el a közelbe merészkedő ártó, gonosz szellemeket. Nagyanyám még mesélte nekem, hogy amikor ő fiatal lány volt, micsoda népszokások éltek még. Újév reggelén arra ébredt, hogy kántáltak és regöltek a legények az ablaka alatt, így köszöntötték az újévet. Sorra járták a lányos házakat, a gazdák pedig a jó ismerőseiket és a rokonságot keresték fel, csak hogy jókívánságaikat a jóízű, bőséges evés-ivás közben elmondhassák. Volt, ahol azt tartották, hogy az újév első vendégének férfinak kell lenni, mert az hozza meg a jószerencsét. „Nem is engedett be anyám fehérnépet!” – mondta. De annak idején nem is ment volna fehérnép át, még csak a szomszédba sem, senki nem akarta a másik szerencséjét elvinni…

Szokás volt a „kezdetvarázslás” és a „kezdetjóslás” is: ki mit csinál, kivel vagy mivel mi történik először újév napján, azt fogja tenni, illetve „megérni” a következő esztendőben. „Anyám mindig többfélét is csinált, s csináltatott velünk e napon. Főleg olyan dolgokat, ami pénzt hoz a házhoz, hiszen szegények voltunk, mint a templom egere” – fejezte be nagyanyám. Ezért tilos volt ezen a napon a házból bármit is kiadni, mint ahogy nem volt szabad sem eladni, sem pedig bontómunkát végezni az asszonynak. Inkább otthon ültek: az asszonyok vendégeket vártak, és mindenki jókedvűen és bőségesen evett-ivott.

Karácsony után, mintegy annak zárásaként, és a farsangi időszak kezdeteként érkezik Vízkereszt, január 6-án. Ez az egyik legrégibb egyházi ünnep: a IV. századig Jézus születésnapját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az egyház ezen a napon emlékezik meg a napkeleti bölcsekről, és Jézus megkeresztelkedéséről. E naptól kezdve szenteli a vizet a keleti egyház, a középkortól pedig a nyugati egyház is. A víz megkereszteléséből (megszenteléséből) ered a magyar vízkereszt elnevezés. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján végezték a templomban, de haza is hordták meghinteni vele a házat, a gonosz szellemek ellen. Ezen kívül hittek gyógyító hatásában, mely mindenféle betegségre jó volt, de használták a mezőgazdaság és állattartás területein is. A víz és tömjén szenteléséből alakult ki a házszentelés, melyet ma már kevésbé használnak.

Mindig szívesen olvasok hagyományainkról, bár sajnos a családom csak nagyon keveset tart meg belőlük. Pedig a hagyományoknak összetartó erejük van, s ez rendkívül fontos (lenne) csak a pénzt, s a hatalmat ismerő mai társadalmunk számára.

Szerző: Orbán Erika