Szülők, őszintén: Ti beleszóltok a felnőtt gyerekeitek dolgaiba? (beszélgetés)

Érdekes dolog ez.

Nekem az anyám soha, semmibe nem szólt bele.

Akkor tetszett, de most, ötvenhez közeledve sokat gondolkozom rajta, hogy ez vajon a laza, liberális nevelés volt-e, vagy pedig a törődés totális hiánya velem kapcsolatban.

Most így utólag úgy érzem, jó lett volna, ha időnként véleményt mond: Pl. hogy mi (lehet) a hátulütője, ha gyerekes férfihez megyek feleségül, vagy ha lánykoromban tanulok, élem az életem, és (az akkori normák szerint) túl későn megyek férjhez.

Nyilván akkor is így tettem volna, ahogy tettem, de azért úgy érzem, hasznos lett volna, ha legalább elvi síkon felhívja a figyelmemet az eshetőségekre.

Nekem lányom van, 20 éves, és pont emiatt (mert nem akartam olyan lenni, mint anyám), kicsit rátelepedős anya lettem. Átbeszélek vele dolgokat (egyetem, külföldi ösztöndíj, párkapcsolat), ezek mind-mind nem könnyű döntések. Szerencsére fogadóképes a megbeszélésre, de azt mindig leszögezem, hogy a döntés az övé, én csak megvilágítom több oldalról (mert többet láttam már az életben).

Nem könnyű a középutat eltalálni...

Nekem édedsanyám haláláig beleszólt mindenféle ügyembe. Akkor eléggé dühös voltam emiatt, de utólag kiderült, hogy 100 % mindenben igaza lett ( párválasztás,barátok, munka anyagiak stb.

én a fiam kamaszkorából tanulva már nem lépek fel ilyen agressziven, másrészt szerencsére elég problémamentes gyerek. és valahol csak igazam lehet, mert amiket nagyon nem akarok, az a néhány dolog a közreműködésem nélkül is meghiúsul.

Egymás kisebb dolgaiba kölcsönösen beleszólunk de ezt a másik el is várja.Én a 40-es ügyvéd is szivesem veszem a 25 éves fiatalember véleményét.

Az én anyukám támogat, mellettünk áll, de nem irányít. Véleménye van, de nem kötelező pont azt és úgy csinálni.

Gondolom, azért látja, hogy élünk, miket csinálunk vagy mire költünk, igyekszünk ésszerűen cselekedni.

Anyósomnak viszont nem lehet mondani semmit, mert mindenbe beleköt, még abba is, hogy heti hányszor megyünk pl. boltba, hogy neveljük a gyerekeket, mit főzök.....azt, hogy esetleg szórakozásból elmegyünk 1-1 napra valahová, szigorúan titkos....

Akkor két oldalról van "megtámogatva" a gyerek. DD

A miénk is "szeret" saját kárán tanulni.

Sokan úgy érezzük, hogy mi aztán nem szólunk bele, aztán a gyerek azzal szembesít minket x idő után, hogy te is azt mondtad, hogy....vagy egy kérdésre, amit nem mi teszünk fel azt mondja, hogy anya azt javasolta, apa megtette, stb.

Én mindig csak abban reménykedek, hogy a gyerekem tanult annyit a mi hibáinkból, hogy ő nem fogja elkövetni, illet olyan mintát kapott, ami a legkisebb "sérülést" okozza neki, ha még is belefut egy olyan helyzetbe, amiről tudja, hogy én nem "akartam".

Nálam vannak korlátok, hogy mibe "szólok bele", ami azért van, mert tudom, hogy amibe én nem, abba az apja kotyog bele:D így majdnem biztos lehetek benne, hogy túl nagy hülyeséget nem fog csinálni:DDD

Sajnos az én gyerek nem az "okos fajta", mármint nem az a típus, aki más kárából tanul, hanem inkább ő akarja megtapasztalni, mert csak akkor hiszi el, hogy az nem jó ötlet, így hiába is szólnék bele időnként a dolgaiba....

Még azt is gyereke válogatja. De az igazán nagy dolgokban azért kikérik a véleményt, aztán döntenek. Mondjuk eddig még 1 ilyen volt, szerencsére az lett, amit én javasoltam.

Nem éltek velünk, nem is tudnánk együtt élni, ez biztos.

De tény, hogy egy másik dologban nem tudtam őket meggyőzni.

Bonyolult ez.

Bele.

Mondanám, hogy nem, de igen.

Szerintem akik együtt élnek, azok így vagy úgy de beleszólnak egymás dolgaiba.

Kölcsönösen.

Így van. Ha látom, (mert több az élettapasztalatom, ha tetszik ez az ifjaknak, ha nem, de így van), szóval ha látom, hogy szarba fog tenyerelni, akkor elmondom, akkor is, ha nem tetszik.

Aztán azt tesz, amit akar.

Tény, soha nem mondom, hogy "én megmondtam".

De elmondom a véleményemet, érvelve, logikusan kifejtve.

Most még oké, 20 éves, és velünk él. Ha majd a párjával élnek együtt, akkor más lesz nyilván.

Nem könnyű, férjemnek van gyereke első házasságból. Neki az volt az elve (férjemnek), hogy hagyjuk, felnőtt, ne szóljunk bele.

Hát, nem volt jó érzés látni, ahogy önszántából belemászik a sz....ba, és TUDTAM , hogy ezen és ezen a ponton cseszi el, de be kellett fognom a p...ofámat.

Biztosan nem hihető, de nem szólok bele bármit csinál mert tudom, hogy megvan a magához való esze és úgy látom jól is teszem mert boldogul magától is úgy mint én. Azért azt mondom, hogy nem minden felnőtt korú gondolkodik helyesen, de azoknál sem sokat ér ha beleszólnak a dolgukba mert csak azért sem úgy csinálják.

Ha nálunk lakna azért lehet, hogy nem minden esetben bírnám ki, hogy ne szóljak bele. Ezért is jobb ha külön élnek a fiatalok a szülőktől.

Csak a véleményemet mondom el. Azt is akkor, ha kérdezik.

DE! Mivel emberek vagyunk, ahogy Fincsi5 említette, van, hogy elkottyintja magát az ember. Viszont a szent igaz, nem kérdezősködöm, nem kiváncsiskodom. Ha rám tartozik valami, majd elmondják.

Keres nelkul nem.

Ha keri, elmondom az allaspontomat, az ervelesemet, hogy miert igen, miert nem, mi az elonye, hatranya, azesetleges kovetkezmenyei, stb.

A dontes az ove.

Es nem mondom, hogy "bezzeg en megmondtam elore."

Jó kérdés, mert kapásból azt mondanám, hogy én, mi nem.

De ez így ebben a formában nem igaz.

Akár egy apró kérdéssel, vagy segíteni akarással igen, sajnos, néha beleszólok. D

Visszaszívom én azonnal, de már kicsúszott, és ezeket nagyon elraktározzák a fiatalok.

Az interneten és élőben is gyakran hallani arról panaszkodni a felnőtteket, hogy a szüleik folyton beleszólnak az életükbe, a másik oldalról viszont az esetek 99%-ában csak az olvasni, hallani, hogy ő aztán soha nem szólnak bele semmibe, hagyják a fiatalokat dönteni.

Ha őszintén magatokba néztek, mi az igazság? Szoktatok kéretlenül tanácsot adni, beleokoskodni a dolgukba, megpróbálni meggyőzni őket a saját véleményetekről? Akár gyermeknevelés, akár háztartásvezetés, akár munkával kapcsolatos dolgokban, tehát az élet bármely területén?