Szüléstörténetem, ahogy én átéltem

Attól féltem, nehogy túlhordjam, így próbáltam magamban mondogatni, hogy érkezz időben kicsilány! :)

Az utolsó 2 hétben voltak már enyhe keményedéseim, és jósló fájásaim. Jöttek-mentek, főleg este volt pár darab és annyi.

Az egyik este miután lefeküdtünk aludni, szintén jött egy-egy jósló fájás, amik el is múltak, ahogy máskor is. De valahogy nem tudtam aludni, és csak forgolódtam össze-vissza. Próbáltam csendben maradni, nehogy felébresszem párom, hiszen reggel mennie kell dolgozni. Telt az idő, olyan álmatlanság jött rám, hogy azon gondolkoztam, délelőtt lehet 11-ig fogok aludni, mert itt alvás nem nagyon lesz.

Éjfél után éreztem azt, hogy túl sok jósló volt már eddig, szokatlanul sok. Néztem az időt a telefonomon, ezekből óránként 4 jön, így 15 percesek lehetnek. Megijedtem.

Hajnalban sem aludtam, csak pihengettem a görcsök közt amennyit tudtam. Volt amelyik 10 percenként jött már, néhány pedig 8 perces volt, így én olyan ideges lettem, hogy reggel amikor felébred a férjem, szólnom kell neki, most már be ne menjen dolgozni, mert ebből a mai nap kórház lesz!

6 órakor felébredt és látta, hogy én kialvatlanul és igen rosszul nézek ki, mondtam is neki, ne menjen dolgozni, mert egész éjjel jöttek a görcsök.

Öltöztünk és összecsomagoltunk, hogy bármikor indulhassunk a kórházba. Ő már vinni akart azonnal, de én mondtam neki, ne siessünk, majd akkor menjünk, ha már 5 percesek, nehogy haza küldjenek minket. Így telt el a délelőtt és a délután. Jöttek a 8 és 10 perces fájások. Átbeszéltük, hogy tervezzük a dolgokat, már csak azért is, hogy a sors közbeszólhasson a nagy terveinkbe.

Sétálgattam, feküdtem, guggoltam. Simogatta a hátam és próbált segíteni, hogy hátha jobb lesz.

Délután már sokkal türelmetlenebb lett, már könyörgött, menjünk be a kórházba, kora este volt, és még 8 perces fájásokkal voltunk, én nem gondoltam indokoltnak bemenni még. Felhívtuk az orvost, mondta, hogy készenlétben van, ha magzatvíz elfolyás van, vagy jönnek az 5 percesek, menjünk, hiszen hamar beérünk hozzá, várni fog minket, mert bent van a kórházban jelenleg is.

Kicsit megnyugodtam, hogy rendben fog itt menni minden, a doki is haláli nyugodtan beszélt, és ellátott minket újra információkkal, és vártunk még, hátha sűrűsödnek a fájások.

Eljött az este, párom segítségével lezuhanyoztam és igazán jól esett a zuhanyzás, oldotta a feszültségem, sokat segített, közben még hülyéskedtünk is, képes volt még így is megnevettetni. :)

Végül úgy döntöttünk, mivel a magzatvíz nem folyt el, így beültem a kádba, hogy hátha a vízben jobb lesz.

Valamelyest jobban viseltem, és egyszer csak rám szólt, hogy az utóbbi fél órában pontosan 5 perces fájásokat mért, így ideje lenne indulnunk a kórházba.

Alig tértem magamhoz, hogy úristen eltelt 12 óra az első komolyabb fájdalom óta, és csak most jutottunk el odáig, hogy 5 perces fájásokkal, induljunk végre szülni?

Őszintén szólva ki merültem és fáradt voltam.

Otthon még tűrhetőek voltak, de ahogy megéreztem a kórházi légkört, valami beindult, de nagyon és sokkal erősebb görcseim lettek. Olyan erősek, hogy szédültem és hányingerem is lett közben. Megvizsgált a doki és mondta, hogy megindult a tágulás, de még ez édes kevés, szóval számítsunk arra, hogy délelőttig eltarthat, ebben a tempóban.

Itt volt az a pont, amikor megrémültem újra, és kérdően ránéztem a férjemre, hogy ez most csak egy rossz vicc, ugye?

Neki indultunk a következő virrasztásnak, második nem alvós éjszaka. Ki voltam készülve idegileg-lelkileg. Ha nincs velem mindvégig az én drága párom, nem tudom, hogyan tudtam volna mind ezt kibírni.

Jöttek tökéletes pontossággal az 5 perces fájások, nézte a fájásgörbét a papíron és szólt, most jön egy, így felkészültebben kaptam, a következő megpróbáltatást. Igyekeztem csendben maradni, de eljött az az idő, amikor már képtelen voltam. Visszatartottam az üvöltéseket, és olyan idétlen elfojtott hangok jöttek ki belőlem, hogy szörnyű. Ezt sem bírtam sokáig, hiába vettem jól a levegőt, hiába minden technika. Párom éppen szólni akart menni a dokinak, amikor az pont már érkezett a folyosón, hogy akkor megnéz, hogy halad a dolog.

Ez a vizsgálat kegyetlenül fájt, és csak 2 ujjnyira voltam tágulva!!! Hajnali fél 4 volt ekkor, a doki azt mondta megpróbálja a burkot megrepeszteni, és kapok gyógyszert, hogy gyorsítsuk a dolgokat. Egy kis remény csillant fel bennem, hogy talán-talán most történik valami csoda. De nem. Tévedtem. A magzatvíz elöntötte a fél szülőszobát, a fájások ugyanúgy 5 percesek voltak, de amikor az oxitocint is belém nyomták jött a lidércnyomás.

Rettenetes egybefüggő fájásaim lettek, sírtam és vinnyogtam felváltva. Párom azt se tudta, mit tegyen értem, ő is megrémült, mert már nem tudta elképzelni, miért tart ez az egész szülés ilyen sokáig, és miért fáj ennyire?

Megtett ő mindent, amit csak tudott, de a fájdalmaim átvenni nem tudta, azokkal nekem kellett megbirkózni.

Sajnos hiába a nagy tervezés, majd hogyan fogjuk végigcsinálni ezt a szülés dolgot, persze, hogy nem úgy sikerült.

Majdnem 6 óra volt már, amikor annyit éreztem, hogy megkönnyebbültem. Nincs fájdalom. Megállt minden. Én azt hittem megszületett, és még a doki sem ért ide időben. Kérdezte párom, mi történt, mit érzek?

Én annyit mondtam még neki, talán most már nyomnom kellene, és jött a sötétség. Elájultam.

Innentől kezdve nem emlékszem, mi történt, mert percekig pofozgattak, amikor újra magamhoz tértem, azt láttam, hogy nagyon sokan vannak bent, és mindenki kapkod. Nem értettem mi a baj.

Azt kiabálták, hogy nyomjak. De nem tudtam nyomni. Mintha, képtelen lettem volna nyomni. Éreztem egy nagyon erős feszítést és égő érzést a medencémben. Arra figyeltem csak, amit párom próbált mondani a fejemnél, hogy semmi baj nincs, most már kint van a feje a babánknak. Én megpróbáltam előre hajolni, hátha úgy jobban menne a préselés, de semmi, én nem éreztem azt, hogy tudtam volna nyomni.

Mintha valami nem lenne jó és baj lenne, mert tapogatták közben a hasam és azt mondták, kitapintható valami, már a vákuumot is emlegették és a műtőt is.

Eközben próbáltam nyomni még, de ekkor már leállítottak, hogy mégse nyomjak, nem szabad, aztán a doki segítségével megszületett a kislányunk. Reggel 6.05-kor.

Éppen csak pár pillanatra láttam, ahogy felemelik és csurom véres volt szegénykém. De én viszont valami rettenetes ürességet éreztem, és fájt mindenem alul is. Valami meleget éreztem folyni, akkor mondták, az apuka menjen ki és várjon, mert azonnal a műtőbe kell vinni engem.

Semmit sem értettem az egészből, hogy most ugyan miért kell engem a műtőbe tolni, hiszen már megszületett a kisbabánk. Szédültem és mindig olyan érzésem volt, hogy el fogok ájulni megint, nagyon közel éreztem magam hozzá.

Senki se mondta, mi történik, miért kapkod mindenki?

Semmi öröm nem volt, semmi összebújás a kisbabámmal, semmi meghitt perc. Semmi abból amit elterveztünk!

A műtő felé megint jött egy erősebb gyengeségérzés, jött a sötétség, és innentől újra nem emlékszem semmire.

Megébredtem. Ott volt mellettem a drága férjem és láttam, hogy sírt, pedig erős ember, ritkán érzékenyült el, de most tudtam baj van, azért volt ez a nagy felfordulás. Csak szorongatta a kezem és meg sem tudott szólalni, csak csókolgatta a kezem és sírt. Megijedt, mert azt hitte itt most elveszít engem. Úgy mondta el, hogy szülés közben megrepedt a méhem és még szerencsések vagyunk, mert képes voltam kinyomni a kisbabánkat. Mert ha jóval korábban reped meg, akkor nagyobb baj lett volna, de így ő simán megszülethetett, de még időben engem is eltudtak látni a műtőben.

Nem értettem ez mit jelent. Nem voltam magamnál még teljesen, fáradt voltam és kába, mint akit fejbe vertek. Sok vért vesztettem, és ki kellett venni a méhem. Soha többé nem lehet kisbabánk. Ő lett az egyetlen.

Viszont egészséges és gyönyörű kishercegnő lett, hibátlan és szépséges. 4,6 kg és 62 cm.

Örülök, hogy neki semmi baja nem lett. Csak azt bánom, hogy testvére nem lehet soha többé.

Amikor végre megkaptam és láthattam, akkor bepótoltuk azt a békés pár percet, amit a szülőszobán nem tehettünk meg. Akkor jött végre a boldogság érzése. Késve és nem úgy ahogy, de megérkezett az öröm is, amivel egy gyermek érkezésének járnia kell.

Átírta a terveinket a sors. Rossz élmény volt és rosszabbul is végződhetett volna. Féltem, hogy meghalok, és sokszor nem értettem, mi miért történik. Az élet néha átírja az elképzeléseinket, de muszáj valahogy túlélni és utólag jobbnak látni a történteket. Azért írtam le mindezt, hogy akiknek rossz élmény volt a szülés, azok próbálják meg kiírni magukból és talán más megközelítésbe kerül a dolog. Rossz élmény volt, és depressziós lettem, de ha nem kellett volna megműteni, biztos vagyok benne a hosszú vajúdás ellenére is, pár év múlva kistestvér érkezett volna hozzánk. Párom még mindig az orvost hibáztatja, hogy miért nem császározott meg jóval hamarabb, mert akkor ez nem történt volna meg. De már mindegy, mert bele kell törődnünk, hogy az élet nekünk azt hozta, csak egy gyermekünk legyen, akinek mindent megadhassuk. Így akiknek rossz szülésélménye volt, ahogy nekem is, vigasztalja lelketeket az, hogy nektek még van esélyetek újabb szülést átélni, szebbet és jobbat, ami idővel begyógyítaná a lelki sebeket is.