Szerelmünk első gyümölcse

1999 szeptemberében kiderült, hogy egy új élet kezd bennem cseperedni!

Nagyon boldogok voltunk apával. De a boldogságunkat hamar beárnyékolták a veszélyes görcsök, és a kórházi ápolások. Sajnos nagyon sokat voltam kórházban. Először úgy nézett ki, hogy az én drágám kicsit gyenge, és félő volt, hogy vetélés lesz a vége. DE NEM! Összeszedte magát, és szépen fejlődött ott a meleg pociban! Jött az egyik számomra félelmetes vizsgálat, az AFP..., sajnos alacsony lett, ezért volt orvos aki azt mondta hogy el kell vetetnem, de mi ebbe nem nyugodtunk bele. Mentünk tovább. Mígnem eljutottunk a Budapesti genetikai vizsgálatra, ott először megnézték a babámat UH-on, hosszas ultrahang volt. Mi meg féltünk! De az aranyos doktornéni közölte velük, hogy nem kell megijedni, nincs ennek a babának az ég adta egy világon semmi baja. Hogy mi milyen boldogok lettünk, szinte szárnyaltunk mindketten a Zapával! :) ez januárban volt.

Mivel nem dolgoztam, mert veszélyeztetett terhes voltam, így most már kicsit még önfeledtebben várhattuk a kicsi gyermekünket. Akkor még nem tudtuk, hogy kislányunk, vagy kisfiúnk lesz. Teltek a hetek. Március 15-ét írtunk, amikor újra kórházba kerültem. A méhszájam nyitva. A baba befordulva, és már fájásaim voltak. Megijedtünk megint, hogy mi lesz? Kaptam infúziót, amiben sok minden volt. De a picikémnek volt benne valami ami a kicsi tüdejét erősítette, ha mégis megszületne, legyen esélye az életre! Egy hét kórházi bentlét után hazamehettünk és még mindig 2in1:)! De innentől kezdve szigorú ágynyugalmat írtak elő! Borzasztó volt! A kilók csak úgy rakódtak... már nem is ismertem magamra, de más sem ismert rám.

Folyamatos orvosi felügyelet mellett elérkezett május 25-e, erre a napra voltam kiírva. Baba meg még sehol. Hmmm... szóval ügyesen vigyáztam rá, hogy nehogy megszülessen idő előtt. Újra kórház. Estefelé elkezdődtek a fájások, de ezek csak jósló fájások voltak, mert ahogy szóltam a szülésznőknek, úgy abba is maradt. Vasárnap délelőtt 11 óra körül éreztem, hogy újra görcsölgetek, de már nem szóltam, féltem, hogy megint abbamarad. Így kimentem az udvarra sétálni, és csak nem múltak el a fájások. De még mindig csak a pici és én tudtam, hogy hamarosan találkozunk. Apát kicsit később felhívtam, és mondtam neki hogy délután, ha jön látogatni, akkor úgy jöjjön, hogy lehet ma találkozhat a gyermekével. Még mindig kétséges volt hogy kislányunk vagy kisfiúnk lesz. Láttak ezt is azt is! :)) 13 óra környékén még mindig görcsöltem, de a vizem nem ment el.

Ekkor már szóltam a szülésznőknek, hogy megint görcsölök! Megvizsgáltak, és közölték velem, hogy 17 órakor megkapom a beöntést, mert úgy néz ki, ma megszületik a kicsi babánk. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. 15 óra előtt valamivel megérkezett látogatóba a férjem, a sógornőm, és az anyósom! Beszélgettünk, és újságoltam a 17 órai programomat. Közben a görcsök meg csak jöttek és jöttek. Teljesen elviselhető volt, szinte mint a menstruációs görcsök, semmivel sem voltak erősebbek. Két görcs közt nevetgéltem, és csak akkor voltam csendben, amikor egy újabb jött. Közben megérkezett anyukám, apósom, és a sógorom is. A sógornőmnek feltűnt, hogy egyre sűrűbben csendesedek el. Megmérte a fájások idejét. Háromperces fájásaim voltak! Szaladt a szülésznőkhöz, elújságolja a hírt. Ekkor felgyorsultak egy kicsit az események, a beöntést áttették 16 órára.

Úristen, nagyon megijedtem, és mégsem! Bátran mentem az újabb vizsgálatokra, mert tudtam egyre közeledik az idő, hogy lássam a babát, aki már 9 hónapja a pocakomba lakik.

Akkor jöttek az ilyenkor szokásos dolgok, beöntés, borotválás, zuhanyzások hegye. 19 órakor megérkezett a fogadott orvosom. Megvizsgált, mondta, hogy 21 óra körül a karomban tarthatom a gyermekem. Megbeszéltünk mindent. 19:15-kor elcsípte a magzatburkot..., na onnantól kezdve lettek csak fájásaim. Azok már igaziak voltak! Alig bírtam vissza vánszorogni a szülőágyra. De valahogy sikerült, feltették újra az NST-t, hogy tovább figyeljék a szívhangot. A párom mindvégig velem volt. Nagyon sokat jelentett számomra a jelenléte. Igaz, volt amikor ráförmedtem, hogy most ne simogasson. De nem haragudott rám....

19.30-kor szóltam a szülésznőnek, aki bent volt velünk, hogy vegye le a gépet rólam, mert ki kell mennem pisilni. Megkért, hogy várjak egy pillanatot, mondtam rendben, de igyekezzen! Megvizsgált és mondta, kedvesem maga már nem megy innen sehová, mert szülünk. Nem tudom, hogy mennyit nyomtam, de nem sokat, mert 19.40-kor felemelték a gyermekünket a lábam közt, láttam megvan mindkét keze, lába, és egyből a két lába közét vettem figyelembe, mije van! :) Kisfiú! Kukija van! És a miénk! Sírt, nagyon sírt! Odatették a mellemre pár pillanatra, és már vitték is a szokásos ápolásra! 3100 grammos és 52 cm-es nagyfiúnk született! Csodálatos érzés volt, Anya lettem, és egy férfit apává változtattam! Egy boldog büszke apává.

Amíg engem helyrehoztak, a picit is lefürdették, és felöltöztették. Minden rendben volt vele! Vele, aki még a pocakban sok-sok viszontagságot megért. Csodálatos szép baba volt a miénk!

Apa még ott volt velem egy kicsit, de ment ki a családunkhoz, elújságolni a nagy hírt. Utólag tudtam meg, hogy zokogott, mint egy kisgyerek! Az én párom, akit még soha nem láttam sírni. Aki mindig tudott magán uralkodni.

Ez az élmény úgy él bennem, sőt szerintem míg élek ez így is marad, mintha ma történt volna meg. És sírás nélkül a mai napig nem tudom elmesélni. Csodálatos egy család vagyunk, a Zapa, Balázs és én.

Ő most már 9 éves nagyfiú, aki nagyon várja a hugikája érkezését.

Kívánom, hogy mindenki, aki szeretné, élje át ezeket a pillanatokat!

Köszönöm, hogy meghallgattatok.