Szerelem és félelem

Minden akkor kezdődött mikor a legkevésbé vártam. Beköszöntött az életembe a szerelem. Az elején úgy gondoltam ez nem szerelem, de később észleltem, hogy az. Mikor este lefekvéskor az utolsó gondolatom Ő volt, Róla álmodtam, reggel pedig az első gondolatom szintén körülötte pergett. Néha meg olyan gyerekes dolgokon találtam magam, mint szívecskét rajzolok, és a nevét írom bele. Akaratlanul tettem ezt.

Még bár barátok sem voltunk, szimpla ismeretségen alapozott a kapcsolatunk. Közös ismerőseink által találkoztunk nagy ritkán, és beszélgettünk. Szemébe néztem, és szívvel mondtam azt a szót: szeretlek.

Ő nem vette észre sosem, hogy én milyen szemekkel nézek rá, nem észlelte, vagy csak nem akarta észrevenni.

Fájt, féltem ettől az érzéstől. Gyönyörű volt, de megmondani nem mertem. Miért? Nem gyávaságból, sokkal inkább azt néztem, hogy ha eddig Ő nem vette észre mindazt, amit én próbáltam néhány pillantással, nevetéssel tudtára hozni, akkor Ő nem érezhet úgy, ahogyan én.

Néha nevettem, néha meg sírtam érte.

Rájöttem, legjobb az lesz, ha elfelejtem. Próbálkoztam is, de hiába, nem sikerült semmilyen formában. Bármerre jártam, bármit tettem, az eszemben volt Ő, csakis Ő.

De történt egy napon valami, ami szívemet kettétörte. Sétáltam, mikor véletlenül láttam Őt, egy másik lánnyal kéz a kézben, boldogan, ekkor könnyeim kifakadtak, és nem tudtam a sírásnak ellenállni. Mintha valamit kiszakítottak volna belőlem, vagy netán elloptak volna, úgy éreztem. Arra gondoltam, amit érzek az csak egy beteges, szeszélyes dolog, de lassan-lassan meggyőződtem nem igaz, ez valóban szerelem. És Ő az életem! Tudtam csak az én hibám minden, mert féltem elmondani Neki mindazt, amit érzek, de lehet ez volt a legjobb megoldás. Belegondolván abba is, hogy elmondom, Ő meg kijelenti mást szeret, még fájdalmasabb lett volna. Így bár ez az érzés bennem van, és senki nem tudja megrongálni, bemocskolni, elvenni vagy bármi ilyent tenni vele.

Azóta már az idő jócskán eltelt. Az érzelmeim még mindig nem változtak meg, ugyanúgy szeretem, mint a legelején. Már nem is gondolkozok a feledésen, tudom nem fog menni. Habár nem vagyunk együtt, nem tudja, mit érzek iránta, nem számít én magamban, titokban csak szeretem. Néha fájdalmas ez így, de mégis csodálatos dolog!

Bízok a sorsban, ha úgy van megírva, össze fogok jönni vele, és ha nem, hát nem, bármi is fog történni, tudom, emlékként a szívemben a legszebb helyen fogom őrizni, és szeretni, ahogyan még senkit, és ahogyan nem is fogok mást, úgy.

Lehet annak ki ezt most elolvasta ez egy unalmas hülyeségnek tűnt, pedig ez csak az, amit én érzek, a legszebb dolog a világon, a szerelem.