Szenvedések a terhesség alatt, melyek "megtérülnek"!

Elég sokat vártam, mire teherbe tudtam esni. Már attól kezdtem félni, hogy valami nincs rendben velem, és hogy én soha sem tudhatom meg, milyen érzés is anyának lenni.

Ez idő alatt többször jártam nőgyógyászhoz, mert nem volt rendszeres a menstruációm (hormonzavar okozta), és egyik alkalommal, amikor nála jártam, mert éppen akkor is késett, az ultrahang szerint 2 hetes terhes voltam. Ez volt életem egyik legszebb pillanata, amikor megtudtam.

Rögtön elújságoltam a páromnak, és ő is velem együtt örült a kis jövevénynek. Amikor hazaértem, az első, amit csináltam, az volt, hogy beszaladtam a wc-be, és elkezdtem hányni. Minden előjel nélkül, csak zsupsz. Ettől a naptól kezdve napi 8-10x hánytam, vizet, ételt, pár nap múlva már nem is ettem, de mégis kellett hánynom. Borzasztó volt, nem kívánom senkinek. A páromat is sajnáltam, hogy végig kellett nézze, ahogy szenvedek. Amikor elmentem a dokimhoz, hogy adjon valamit, akkor azt mondta, hogy menjek el infúzióra, amiben kapok vitaminokat, hogy pótoljuk, amiket elvesztettem, de hányás ellen nem tud mit adni, mert azzal ártanék a babának. El is mentem felvenni az infúziót, reménykedve hogy majd ettől jobban leszek. De nem így volt.

4 napra rá a kórházban kötöttem ki (hozzá kell tennem, hogy 23 éves koromig nem voltam kórházban, sőt a dokihoz is legfeljebb megfázás miatt mentem, és még vért sem vettek tőlem, nem hogy infúziókra kössenek, tehát féltem, rettegek a kórházaktól, édesanyám is ott halt meg, és édesapám is. tehát nekem a kórház egy vesztőhely). A kórházban hat napot voltam, az állapotom semmit sem javult, még a napi 2 l infúziótól sem, a gyomorsav marta a torkom, és az egész mellkasom mintha lángokban állt volna. Az állapotom ellenére a hetedik nap kiengedtek, azzal az elbocsájtó levéllel, hogy: a páciens jobban érzi magát, és gyógyultnak tekinthető. Holott én még mindig napi tízszer rókáztam. Így ment ez egészen a szülés napjáig. mindenki csak biztatott, hogy: majd elmúlik a harmadik hónapban. Később meg azt mondták, hogy majd ha átléptem az ötödik hónapban, amikor megmozdul a baba.

Közben a férjem a munkahelyén egyre kevesebb fizetést kapott, és még ez sem hagyott nyugodni, folyton ideges voltam. Vártam, hogy mikor lesz már jobb az állapotom. Reménykedtem, hogy nem csak vigasztalni akartak, akik szerint majd javul az állapotom, ha megmozdul a baba. Meg is mozdult, csodás érzés volt, az apuka is folyton érezni akarta.

Hát akkor sem történt semmi. A hatodik hónapban a tíz helyett már csak napi 5x kellett, de viszont megjelent a gyomorsav, és így már kettő szörnyű érzéssel éltem a 8. hónapig, mert akkor a dokim felirt gyomorsav ellen gyógyszert, de azt sem ihattam minden nap, csak amikor nagyon elviselhetetlen volt már.

A 6. hónaptól szinte semmit sem aludtam, a folytonos égető érzés, na meg a hányás. Csak az tudja milyen érzés tehetetlenül szenvedni, aki már átesett rajta. Folyton az járt az eszemben, hogy a nem evéstől, a kialvatlanságtól egészséges gyermekem lesz-e? Nagyon féltem a mellékhatásoktól. Mivel a menstruációm nem volt rendszeres, a dokik nem tudták a pontos időt sem, csak találgattak, de azért nagyon túlzásba vitték. Az első időpont október 15. volt, a második október 25., majd november 10., a negyedik időpont november 23.

Na itt már nagyon ki voltam akadva, hogy hogyan nem látják az ultrahangon, hogy milyen idős a baba. Akkor elmentem a kórházba (gondolván, hogy ott majd okosabbak lesznek, de ott is a ciklustól számították, és már meg akarták indítani a szülést.) Akkor benn maradtam 3 napot, mondván, hogy ha addig nem történik semmi, akkor megindítják.

Szerencsémre a szabadságáról visszatérő doktornőnél voltam ellenőrzésen, aki szerint az időpont december 10. is lehet, mert még a baba nem volt elkészülve a kijövetelre. Tehát majdnem megindította az a másik doktor, holott nem is kellett volna még!

Így hazaküldtek, hogy legyek türelemmel, majdcsak meglesz már. November 27-én rettentő nagy fájásokkal ébredtem, és dél körül már a kórházban voltam, este 9 óra 55 perckor a világra hoztam a legszebb csodát, a kislányunkat. Mi mindvégig kislányt szerettünk volna, de én a sok szenvedés után csak azt tartottam fontosnak, hogy egészséges legyen!

Gyönyörű baba volt, 3550 gramm, 52 cm, természetes szülés volt. Életem egyetlen értelme, köszönöm Istennek, hogy megajándékozott egy ilyen csodával! Így most már teljes a család. Apuka, Anyuka, és az ő Szemük fénye!