Életem fénye

Másodéves főiskolás vagyok, típikus társaság közepe, évfolyamelső, tanárok kedvence. Alig több mint egy éve megismertem azt a férfit, aki nélkül nem tudnám leélni az életemet. 2 hónap múlva együtt éltünk Kedvesem kicsi panellakásában. Sokat beszélgettünk babáról, de tudtuk, a diplomáig szó sem lehet róla. Egyszercsak elkezdtem rosszul lenni a tabimtól és váltani akartunk, ugyan nem orvosi tanácsra, de ki akartam hagyni 3 hónapot az új gyógyszer szedése előtt. Talán ezt nem kellett volna. Ugyanis a második hónap végén nem jött meg. Nem is nagyon akartuk elhinni, hogy ebben baba is lehet, hiszen mindig védekeztünk, és alig voltunk együtt. A 6. hét végén jelentkezett csak az első rosszullét. Oly nagyon megijedtem tőle,h vettem egy tesztet. Annyira pozitív volt, hogy kétség nem fért hozzá, babával állunk szemben. Az első érzésem a kétségbe esés volt, és órákig sírtam, hogy most mi lesz. Elolvastam mindent, abortuszról, babákról...

Rá két nappal mentem orvoshoz, aki egyértelműen azt mondta, hogy bizony ez baba, majd megmutatta az UH képet, amin dobogott a szive. Nehéz két hét következett eztán, és baba életben maradása is csak a vizsgálat előtt 2-3 perccel dölt el. Rájöttem, nem tudnám megölni.

Nehéz döntés volt, és ezután még nehezebb idők következtek, hiszen szüleink elé kellett állni. El kellett mondani, hogy már hárman vagyunk, és ennyien is szeretnénk maradni. Persze megkaptuk a szokásos kérdéseket, iskola, munka, házasság. Ráadásul most jön a főiskolán a legnehezebb félév, és vizsgaidőszak közepén pedig érkezik a kicsi, persze csak ha megvárja a 40 hetet. Mivel nappalis vagyok, így nekem se szülési szabadság, ha be akarom fejezni a félévet, se semmi. Maximum a tanáraim jóindulatára számíthatok.

Amikor azt mondtam a nőgyógyásznak, hogy megtartjuk a kicsit, akkor mindezt ezerszer átrágtam. Minden mi lesz, ha megfordult a fejemben. Ma már tudom ,hogy, ha az abortusz mellett döntök, akkor mennyivel kevesebb ember lennék, mint most.