Soha ne add fel!

Indultak a tervek, ki mit szeretne, mi legyen a nevük (mert persze ilyenkor a gyanútlan párokban fel sem vetődik, hogy ez talán nem is megy olyan könnyen) még a gyerekszobák színében is megegyeztünk. Belevetettük magunkat a projektbe és vártunk...hónapokig, jöttek a félnapos menses késések által megvásárolt tesztek (kb. 15-20-at már biztosan vettem...hiába). Egyszer csak eltörött nálam a mécses… szinte megéreztem, akkor megvilágosodott minden.. az élet igazságtalan, gondoltam először, sok felelőtlen embernek ripsz-ropsz és ott a csöppség, és akik igazán akarják?

Hibáztattam mindent és sajnos mindenkit, azt hiszem komoly depresszióba estem, már a szexet sem úgy élveztem, mint azelőtt, mindig csak a baba járt a fejemben! Akkor tudatosult bennem, hogy nagy a baj, mikor féltékenykedni kezdtem másokra, elhatározták, jöhet a gyerek, a következő hónapban pedig már pozitív is volt a teszt. Férjem felébresztett az önsajnálatból, meddőségibe járunk, eddig minden rendben, biológiailag semmi akadálya, hogy gyermekünk lehessen! Akkor kérdezem én, mi lehet a baj? Az, hogy túlságosan is a minél nagyobb biztonságba és szeretetbe várjuk a babát, hogy már a lehető legtöbbet meg tudnánk neki adni?

Fogalmam sincs, nem tudom, mint ahogy sok mindennel nem vagyok tisztában, hogy mi miért is történik, de hiszem, mindennek oka van, tudom ennek is.

És azt is érzem, hogy egyszer mikor majd a gyermekem szemébe nézek, Ő meg fogja adni nekem a választ, hogy miért váratott ennyit magára...addig még biztosan sokat fogok sírni. Borzasztóan elkeseredek, a padlón leszek minden egyes negatív tesztnél, még biztosan fogom azt érezni, hogy mennyire be tudnék húzni egy öklöst annak, aki azt mondja: "ne akard görcsösen"... De nem szabad feladnom, ez a lényeg, ezt meg kell tanulnom, és ha majd egyszer valamit is át kell adnom a gyermekemnek, ezek biztosan közte lesznek: hit, szeretet, bizalom, kitartás, a nem adhatom fel tudatossága, hiszen szeretettel hiszem, hogyha nem adom fel és a végsőkig kitartok-kitartunk, akkor sikerül!