Saját költésű versek (beszélgetés)
Gyilkos gondolatok járják át a fejem újra,
Napról napra többet gondolok egy útra,
De ez az út nem jó irányba vezet,
Inkább itt maradok s küszködök míg lehet.
Néha könyebb lenne le ugrani a magasból,
De várok hátha valaki megment önmagamtól,
Lehet hogy csak kitalálom az egészet,
Valamiért mégis rettegek, hogy senki nincs ki megérthet.
Mi maradna belőlem, ha tovább nem lennék?
A homályos feledésbe, mint egy rossz emlék eltűnnék,
Talán igen, jobb lenne mindenkinek nélkülem,
A fejembe csak is egy dolgot ismételgetem…
Hogy miért is nem merem megtenni?
Hogy édesanyámat egyedül hagyjam,
A gondolattól is elkezdek reszketni
Ő nem tehet semmit hogy ilyenné váltam
Meghúzom a ravaszt viszlát mindenki, kiszálltam…
Tudd s érezd,hogy minden rendben,
Engedd el őt,hogy végre boldog legyen.
Oda fentről iranyít,s pajzsként véd téged,
S ha ott álsz sirom felett,ne sirass,hisz csendben ért véget.
Utolsó csókod,mai napig égeti ajkam,
Hisz nélküled éjszakáim,mind üres s álmatlan.
Tudd s érezd,hogy minden rendben,
Engedd el őt,hisz végre boldog oda fenn.
Hol a madár sem jár
Arra nézek, hová gondolat se szegődik
Hol a vér beszennyeződik, emberi tisztaság leperzselődik, s csak a madár vesződik tovább...
Lélegzet megáll, s lelkem képzelődik a sötétséget látván, örök álomra szenderül az ártatlan, kinek az élet számtalan álarcban lehetőséget adott, de mégis át köszön az öröklét fátylán..
Elég a gyertya
Elég, s mégsem elég a gyertya, mely gyászt sugallva lángol a hold felé
Tartja magát kecsesen, sárgállva nyújtózkodik hevesen holtak szeme elé
Várom, gyászoljon a sok derék, kik lába alatt megfárad a süppedék, hol egykor küzdött a nemzedék..
S mi, kik gyertyát tartottak megbecstelenítették a szent helyet, miről gyermekmesék ezrei, de inkább ezredei öntenék szavaikat belénk.
Sosem múlik el eme dőreség, csak marad a büszkeség, s ez nekik bőven elég.
Sziasztok! Én is csatlakoznék hozzátok sajat versemmel.
Régebb óra írok.
Esetleg véleményt lehet kérni? Köszönöm!
Én a tiéd...
Te vagy a napom, csillagom,
a hazavezető utam.
Sötét világomban a fényes remény,
ahol én a tiéd, és te az enyém...
Félelem és a szomorúság, mi lelkemet mardossa,
te vagy szívemnek harcosa,
életemnek legszebb ajándéka,
ki szívemet-lelkemet birtokolja.
Kedves Nusi !
A versed tele van őszinte érzelemmel.
A versed műfaját tekintve : szabálytalan versforma.
A rimjeid jók, de nem figyeltél a szótagszámra a verssoroknál.
Érezni, hogy a befutott költők versei htással vannak rád. Túl szépen akarad kifjezni magad, ezért látványos szavakat válogattál.
Nem mondom, hogy egy költő veszett el benned.
Mert meg kell találnod még saját magadat is.
Mindenkéépen folytasd, nem lirai alkat vagy.
Figselni fogom, mit irsz legközelbb és megfogadod -e a tanácsait egy olyan embernek, aki valamit ért ehhez a műfajhoz.
Szeretném, ha írnál egy verset az elmúlásról
Érdekes lehet ez a téma egy ifjú lány szempontjából.
Sziasztok!
Saját versemről kérnék néhány véleményt, ha lehet. Előre is köszönöm! :)
Árván
Itt ülök árván,
Társra várván.
Nézem az eget,
A mélységes felleget.
Márványosan csillog a Hold,
Szinte már világít az égbolt.
A tömérdek csillag is világít,
De a sok planéta nem melegít.
Erre csak a Nap képes,
Vagy ha valaki szerelmes,
De éjszaka van és senkim sincs,
Ráz a hideg, s kezemen ott a bilincs
Végül még mindig itt ülök árván,
Ugyancsak társra várván....
Jó volt Veled szerelmesnek lenni,
látni Téged,csókolni, ölelni.
Nem akartam önző lenni,
s tudtam, egyszer el kell majd feledni...
Fáj minden pillanat amikor látlak,
S tudom, még mindig kívánlak.
Ezt az érzést nem tudom feledni,
olyan jó volt Veled szerelmesnek lenni.
Meghaltam ...de lélegzem ... fájó emlék amit érzek
Meghalok majd felébredek ..örök körforgás az élet ...
Szívem lassan dobog alig üt alig éltet ...
Szemem lassan lehunyom s nem is fáj nem is érzek ...
Ennyi lenne az élet ?
Élek , meg halok ..s közben semmit sem érzek ?
Ennyi szenvedés után
Ennyi kín után
Tényleg ennyi az élet? ...
Nem hiszem ...de még élek
Élek ...s már éltet hogy élek
Elmúlni minden nélkül ? ...
Nem akarom hogy ennyi legyen az élet ...
Érezni akarok s szeretni ...
Nem csak amíg élek
Halál után mi vár rám ...
Meg szabadul a testem és csak ez vár rám ?
Nem ez nem lehet a vége ...
Kell hogy legyen valami
Kell hogy legyen levegő
Kell hogy legyen aki szeret
Kell hogy én is szeressek
Kell hogy beszélhessek
Kell hogy sírhassak
Nekem kell az élet
Nem akarom itt hagyni az életem
Hiszen még annyi mindent nem tettem
Szeretni akarok amíg a szívdobog
És a vágy éltet
S ha meg halok ... úgy halok
Hogy valaki én is voltam
Amíg velem voltál, boldog volt életem,
Megtanínottad, hogy mi az a szerelem.
Éreztem, hogy milyen ha valaki szeret,
És köszönom neked, hogy szerethettelek.
Megtanultam tőled féltékenynek lenni,
Érezni a hiányt, s nélküled szenvedni.
Magányos estéken egyedül sírni,
És hozzád gyönyörű verseket írni.
De megtanultam mást is, boldognak lenni,
És azt, hogy hogyan kell igazán szeretni.
Szerettem veled sírni és nevetni,
Két karommal téged szorosan ölelni.
Most már tudom milyen szerelmesnek lenni,
És azt is, hogy milyen utánad epedni.
Sok dolgot fogok még az életben tenni,
De téged nem foglak soha elfeledni!!!
Bár egy másik topicba már betettem... :
Végelszámolás
Egy napon arra ébredek,
Hogy elvesztek a fellegek.
Üresség lesz, nagy katlan,
Mély kráterben láva fortyan.
Ettől a perctől félek én,
Ha az Úr megun minket, miután teremtvén.
Szortírozni kellene,
Ki azt érdemli, hát Ördög vigye, el Vele!
Feketeség borít mindent,
A világ vesztére átbillent.
Holttestek hevernek még a vízben is,
Bár az sincs már, csak forrongó tűzhasis.
A Teremtő irrigál bőkezűen,
Égető Szodoma ismétlődően.
Félsz, ha volt is, elbujdosott,
Ne rémüljek, nem lázongok.
Megtörni csak Ő tud, ám felemelni is,
Reá bízom sorsom, mely nem ily hamis.
Ha ismer valaki, akkor Ő biztosan,
Keze munkája vagyok, s tükörképe boldogan.
Eltérni ettől a képtől maga a vész,
Visszatalálni hozzá mégis nehéz.
Sikerülhet, ha van elég bátorság,
Kitartás, meg hozzá az elszántság.
Az Úr így gondolkodóba eshet,
Lehet, hogy helyetted mást nem kereshet.
Egyedi vagy, rendkívüli,
Igyekezz körülötted sokat segíteni.
Ha megértésed veszendőbe menne,
A Leírhatatlan sem kételkedne.
Utolsó perceid így meg vannak számlálva,
Órád hiába tiktakol, nem hat reája.
Villám helyett tűzgömb csap beléd,
Mocskos esővíz helyett vér hull feléd.
Szennyezett és beteg, amilyen Te vagy,
Nyeled a sós lét, felfúvódsz tőle, akár egy varangy.
Bűzös és ragyás leszel,
Parancsolód egy gombostűvel intéz el.
Húsos, véres tokádba böki azt,
Szétpukkadsz, és hörögve ordítasz.
Nem figyel Rád senki, egyedül maradsz,
Rothadó tetemed akár a melasz.
Keselyűk és varjak telepednek dagadt hasadra,
Majd csőrük fájdalmasan lyukakat képez rajta.
Szökőkútként eregeted magadból a nedvet,
Sugárként lövell, spriccel szét a leved.
Két apró kis szemed kivájják,
Ott helyben fel is falják.
Ne aggódj, vissza fogod kapni,
A falánk madár undorral öklendezi ki.
Hulláktól érzékeny begye nem bírja már el,
Ennyi súlyos bűn tanúja Neki nem kell.
Végignéztél ugyanis rengeteg kínt,
Szenvedő koldust, haldokló asszonyt, ki vitte csecsszopó gyermekit.
Nézted, láttad a nyomort,
De kisujjat se nyújtottál, maradtál zord.
Belefulladtál a pénzedbe,
Így rohantál vesztedbe.
Dáridóztál éjt-nappallá téve,
Beteg embernek nem voltál menedéke.
Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel,
De Te sziklát hajítottál, s disznósültet vártál szemérmmel.
Bőröd képeden már tényleg nincsen,
Koponyád fekete csontján semmi sincsen.
Húsevő bogarak jóllaknak Veled,
Ennyi hasznod lett, képzelheted!
Egyszer végre jót is teszel,
Táplálod az éhezőt, ki belőled vesz el.
A végelszámolás itt van, nem inalhatsz el,
Fátumod a világ végén is megtalál, meglel.
Vállald fel szépen mindazt, mit cselekedtél,
Hidd el, azt kapsz, amit megérdemeltél!
(H. Petra Katalin)
Még címet sem tudtam adni neki
Nem vagyok valami nagy irodalmi zseni
Egy költő veszett el bennem
Csak az a baj, hogy jó mélyen.
by: ÉNÉNÉN :)))
Az Út végén
Most fekszik a hóban,
a teste jég.
Arcán könnycsepp,
benne megcsillan egy fény.
Lelke elrepült
végtelen semmibe,
Reméli, onnan
nem kell majd mennie.
Véget ért számára
a földi lét,
pedig csak egy kis
Szeretetet, Reményt kért,
helyette Gyötrelmet,
Halált, kínokat élt.
2006.
Téli magány
Hideg van, arcomba fúj a szél,
Arra gondolok, bárcsak itt lennél.
Szememből két könnycsepp kicsordul,
S arcomról lágyan porba hull.
Meleg szobában ülök egymagam,
Szívemig eljut egy szerelmes dallam.
Érzelmes szavak a szívembe vágnak,
Drága szerelmem, annyira várlak!
Kétsosos
A materiális gondolat
feneke földhöz ragadt.
Esti séta
De jó volna most
Veled lenni.
Minden gondot s
bajt elfeledni.
Csak sétálni együtt
kéz a kézben.
Csillagot keresni a
nyári éjben.
Fogadalmat tenni
az öreg Holdnak.
hogy mindig együtt
talál a holnap.
S amit ígértünk
sosem feledni,
Egymást egész
a sírig szeretni.
Gyertyaláng
Olyan voltál mint a
sötétben világító fény,
S a végzetéhez vonzódó
éjji lepke voltam én.
Tudtam hogy megégek
ha megérintelek,
De létem mit sem
ért volna nélküled.
A halál
Mögöttem áll
Lehelletét tarkómon érzem
Tudom hogy itt van
hogy eljött értem
Mozdulatomban bénultan
talán már nem is akarok elmenekülni
...egy végtelen utazás
földöntúli lebegés
egy utolsó álom
melyböl nincs felébredés
Évszakok
Rügy pattan,
víz csattan,
falevél,
itt a tél!
Ezt bizony én írtam!
Verset írni nemtudok ,
De azért itt vagyok .
És kivánok mindenkinek ,
Csodásan szép napot !
Vegtelen utakon (szinten dalszoveg, a zeneje lassu rock)
Hosszu, vegtelen utakon,
kihalt, szurke, kodos tajon at
egyedul jarok, senki nincs velem
Hosszu vegtelen utakon
kopar, nema hajnal nez le ram,
eltunt a nap, nem sut le ram sosem.
R.1.: De egyszer majd arra ebredek,
hogy szelek fujjak szet a felleget,
ujra eled a reg holtt vilag!
Egyszer majd felsut meg a nap,
s a nap nyoman uj elet fakad,
s az ut szelen ujra lesz virag.
Hosszu, vegtelen utakon
nem fogynak a kilometerek,
nem tudom, hogy hova erkezem.
Hosszu, vegtelen utakon
az ablaktorlo neman integet,
kod szital, nem latni az eget.
R.2.:De egyszer majd arra ebredek
a jegeso nem tepi szivemet,
az ut szelen egy jelzotabla all,
s a jelzotabla uj iranyt mutat,
s az uj iranyba egy uj ut halad,
feltunik a reg vart uj vilag.
Hosszu, vegtelen utakon
a fulemben dobol, uvolt a csend,
ordit, tep a nema, bus magany.
Hosszu, vegtelen utakon,
tavol, ott, ahol madar se jar
nincs nappalom es nincsen ejszakam.
R.1.
R.2.
R.1.
Ez a vers tulajdonkeppen dalszovegnek irodott:
Ha ejjel egyedul fekszel az agyadon
s az alom messze elkerul,
ketszemkozt onmagaddal nem tagadhatod
a lelked hova szall, repul.
Jatek az elet, es te jatszol,
ki nevet a vegen, kerdezed,
barhova fordul a kocka, taktikazol,
ugy nyerj, ne legyen mit vesztened.
Es eszre sem veszed, hogy az elmult perceket
soha tobbe visszahozni mar nem lehet,
s mit szivedbe bezarsz, egy hervado virag,
egy szora var, s uj eletre kel.
R.: Mert konnyebb alarc moge bujni,
mert konnyebb elfutni meg akkor is, ha faj,
mert konnyebb eltakarni,
mert konnyebb megtagadi
mit a szived szivedbol kivan.
Mulnak az orak, telnek evek,
a lelked neman konnyezik,
alarcba bujtatott remenyek
takarjak fajo konnyeit.
Jatek az elet, es te jatszol,
a szabalyokat jol ismered,
megis, ha van meg egy dobasod,
a tetet emelni nem mered.
R.
R.
Mezítelen állok előtted,
Lelkem a porba hullt,
Lábaidnál zokog esengve.
Hajolj le hozzá,
Vedd fel a keresztjét!
Simítsd el homlokából
A magányt!
A halált
Töröld ki szeméből!
Emeld a magasba,
S öltöztesd újra
Fényben mosott
Lélekruhába
Fázó testemet!
Fellelkesülve visszaolvastam. Alexa! Személyemben új rajongód született az elmúlt pillanatokban. Hihetetlen a verseid dallama, ahogyan és amit elmondasz bennük.
Még többet szeretnék olvasni tőled! Köszönöm.