Rettenetesen fáj...

Minden úgy van. ahogy hagytad… Én nem nyúlok hozzá. Akkor talán megőrzik az illatod. Minden hű hozzád…A bútorok, a tárgyak, a színek és az illatok. Ahogy átmegyek a szobán, még hallom a hangod, ahogy a kutyád hívogatod, ahogy énekelsz a zuhany alatt, ahogy fütyürészelsz reggelente. Végigsimítom az ágyneműdet, és érzem a bőröd. Érzem a kezed érintését. Szinte érzem ahogy megölelsz, holott tudom hogy csak a képzeletem játszik velem. A közös képünk a falon van. Mindketten mosolygunk. Emlékszem arra a napra, mikor készült a kép. Akkor még nem sejtettük.. Annyi tervünk volt, annyi álmunk…Mosolygunk a kamerába, a hajad felborzolta a szél, szemtelünl fiatalnak tűnsz. Megsimítom a képkeretet, már poros…sok időbe tellet mire újra volt erőm belépni ide. A fürdőszobában minden a helyén. A sötétkék törölköző lóg a csap mellett, belehímezve a neveddel. Tőlem kaptad. Emlékszel? Azt mondtad, ha távol vagyok, csak magadra teríted a törölközőt és úgy érzed mintha ott lennék veled. Szinte hallom ahogy magyarázol…tisztán és élesen fülembe cseng a hangod. Remegő kézzel veszem ki a parfümöd, kicsit a levegőbe fújok, és mélyen beszívom az illatod. Le kell hunynom a szemem. Nem sírhatom el magam, hisz sosem szeretted, ha sírok. De én szerettem sírni, mert olyankor mindig magadhoz húztál és letörölted az arcomról a könnyeket. Hihetetlen biztonságban érztem magam.. . Kint a kertben még leng a hinta. Emlékszel mennyit löktél rajta? Én pedig kacagtam a gyönyörűségtől. Azt mondtad imádod, ahogy a hajam meglibben a szélben. Én pedig mindig kiengedtem a hajam onnantól kezdve, hogy ezt elmondtad, csakhogy örömet szerezzek. A fű egyenletesen van levágva mint mindig…Hányszor ültem a verandán, azt nézve órákon át, ahogy meztelen, barna felsőtesttel tolod magad előtt a fűnyírót. Mindig hunyorogtál kicsit, ahogy szemedbe sütött a nap, s ha rám tekintettél mindig kacsintás volt a szemedben, mintha közös titkunk lenne, közös nyelvünk, amit mi értünk meg csak. Ott van a pokróc a fa alatt.. emlékszem mennyit heverésztünk rajta, mosolyogtak a felhők is, miközben azt nézték hogy két tiszta lelkű fiatal megtanul szeretni…. A kutyád, hűséges társad nincs sehol. Veled együtt távozott. Ha tudnád hogy belőlem is magaddal vittél egy darabot…a lelkemből…Beülök a hintába, meglököm lassan magam. Ahogy egyre gyorsabban haladok, el kezdem énekelni a közös számainkat, és ordítok az ég felé…Azt akarom hogy ide gyere! Azt akarom hogy meglökj, hogy rám nevess, hogy azt mond tetszik ahogy meglibben a hajam szélben. Hirtelen megállok. Csend van. Egyedül vagyok. Csendesen leng a hinta. Letörlöm a könnyeket. Nem az a baj, hogy szomorú vagyok. Az a baj, hogy nincs aki megvígasztaljon. Nem az a baj, hogy fáj, az a baj, hogy nincs ki enyhítse. Leheveredek a fa alá. Lassan elered az eső. Hallgatom ahogy az esőcseppek kopognak a leveleken. Lassan megnyugszom, hisz úgy gondolom, te is sírsz velem. Talán az egész világ velem sír…Miért nem lesz jobb? Mennyi idő míg a zene elnyomja a hangod? Lesz olyan reggel hogy a tükörbe nézve nem a te arcod látom? Lesz olyan hogy nem arra kelek, hogy tiszta nedves a párnám és vörösek a szemeim? Mennyi idő míg behegednek a sebek?

Tiszta víz a hajam, folyik az eső a hátamon, az arcomon…Elindulok a kapu felé. És elhatározom, hogy többet nem jövök ide. Hisz nem találtak meg. Te nem itt vagy, mélyen magamban…de ahhoz nem kell eláznom legközelebb…