Rettenetesen fáj... (beszélgetés)

Tényleg nem lehet sírás nélkül elolvasni. Viszont kár, hogy meg kell születniük ilyen írásoknak... Iszonyatos lehet! Velem nem történt meg szerencsére, és nagyon remélem, hogy nem is fog. Ahogy olvastam, hatalmas fájdalmat éreztem, viszont tudom, hogy közel se akkorát, mint azok, akikkel ez megtörtént. Most kicsit átértékeltem egy-két dolgot magamban...

Nagyon nagy lelkierőt és kitartást kívánok mindenkinek, aki ilyen helyzetben van!!!

Sziasztok!!!!

Orulet mit kivaltott belolem ez az cikk. Epp 6 hete vesztettem el ferjem, 10 evi szereto hazassag utan, fiatalon csak alig 35 evesen egy hihetetlen munkabaleset kovetkezteben.Ket gyerekunk van, aki itt hagyott melettem. A fajdalom mit erzek, leirhatatlan. elkepzelhetetlen olyan valaki szamara aki nem elte at a hejzetet. Mindenki vigasztal:Elned kell, harcolnod kell a ket gyerekekert!!! Valoban ugy van...igazuk van...de a lelkem , nem tud engedelmeskedni ennek. Idokent jobban erzem magam...nem faj ha nincs mellettem...viszont legtobb esetben ledont a fajdalom. Soha el sem kepzeltem volan hogy ez megtortenhet velem..hogy elvesztese utan ekkora fajdalamat kell erezzek.De szerencsere ajoisten , egy nagyon jo baratot rendelt ki mellem, aki nagyon tamogat...segit mindenben.Lassan , lassan sikerul nekem is ujbolkezdenem az eletem...remelem

Kedves Cafemano!

nagyon nagy erőre és kitartásra vna szükséged a mostani helyzetedben, próbálj meg erős maradni. A gyermekeitekben továbbél a szerelmetek és ti ketten. Szerintem sics olyan nap, hogy ne jutna eszébe valakinek, ha a nagy szerelem elment az életéből.

A baba20 írása is nagyon sok igazságot tartalmaz. Fontos, hogy higgyen az ember az újrakezdésben.

Sziasztok!!! Kb. 10 perce olvastam el a cikket, de eddig nem tudtam írni.. Most is nehéz...

Én 17 év szerelem után - most 4 hónapja - veszítettem el a férjemet. Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy 1-2 napig ne gondolnék rá, de most még ott tartok, hogy nem telik el 5 perc, hogy ne jusson eszembe. DE az az igazság, hogy talán nem is akarom, hogy legyen olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Ha nem lenne az 5 kisfiunk, gondolkodás nélkül utána mentem volna. Sokszor csak az vigasztal meg, hogy arra gondolok, hogy hálás lehetek azért, hogy kaptam 17 év igaz boldogságot, mert van akinek 1 sem jut talán. És mindig érzem, hogy itt van mellettünk, velünk van még mindig...

Sziasztok!

Nagyon megható ez az irás. Sajnos én egy 1 hónappal ezelött voltam igy szakitott velem "életem szerelme" pár napig nem is éltem nem birtam elfogadni és felejteni se. És rájöttem arra hogy nem is akarom és harcolok a szerelméért nem adom fel mert nekem kell ő és nem engedhetem el. És igen sikerült az elhatározásomnak lett eredménye visszakaptam. Igaz nem olyan mint az elött volt de tudom hogy ő is szeret ugy mint én őt. Én csak annyit tudok mondani mindenkinek soha ne adjátok fel mindig van remény. Álljatok pozitivan a dolgokhoz. Adjatok időt magatoknak és a szeretett személynek is. És sikerülni fog:))

Sziasztok!

Tavaly nyár végén egy közeli ismerős pár fiú tagja halt meg tragikus körülmények között. A fiatal pár úszást oktatott már 3 éve a fiamnak, minden nap találkoztunk és tavaly csak a lány jött vissza egy edzőtáborból........a fiú búvárkodás közben meg halt 26 évesen. A lánynak nem volt a közelben rokona jóbarátja,egy párszor eggyütt sírtunk éjjelenként. Látszólag talpra állt készül a versenyekre, de még sokáig nem fogja elfelejteni a fiút.

:((

Nagyon szép az írás!Sajnos nálunk is történt tragédia bár már 12éve mégis nem telik el úgy napom,hogy ne gondolnék rájuk.Nővérem veszítette el férjét és két gyermekét balesetben.Keresztgyerekeim voltak és imádtam őket.Nagyon nehéz időszak volt ,nem is tudom,hogy bírtuk átvészelni,főleg nővérem.Kellett hozzá orvosi segítség is.Az volt még a nehéz,hogy az ismerősök sőt barátok is nehezen kezelték a helyzetet amikor megtudták mi történt kerültek nehogy beszélgetni kelljen velünk. Nem tudtak mit mondani igazán.Így tényleg csak egymásra számíthattunk nővéremmel,meg az anyummal.

Bár azóta újra férjhez mennt és született két gyermeke,de sokat beszélgetünk róluk nem felejtjük el őket soha!

Véletlenüö találtam rá erre az irásra, teljesenmásvalamit kerestem...aztán elolvastam a hozzászolásokat is..majdnem az összeshez hozzá tudnék szolni, de ezt mintha én irtam volna, annyi különbséggel, hogy én majdnem hat éve temettem el elsö férjem. Amugy ö is Attila volt és én is ugy erzem hogy mindig velem van.Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, és rengeteget álmodok vele.Ilyenkor reggel ha felkelek vagy nagyon boldog vagyok vagy teljesen magam alatt :(.

Rengeteget lehetne meg erreöl irni, nem lehet feldolgozni csak megtanulni vele élni...

nagyon sajnálom :(

ilyenkor eszembe jut hogy mi lenne velem a párom nélkül... és olyan boldogvagyok, mert van :)

Ezeket a veszteségeket nem lehet teljesen elfelejteni. Én is úgy vagyok vele,hogy megtanultam vele együtt élni,de a nyoma mindig bennem marad.Azóta voltam már nagyon boldog másik férfi oldalán,de sajnos őt is el kellett veszítenem igaz más okokból kifolyólag.Hogy erős vagyok-e? A környeztemben élők szerint nagyon,hisz szépen nevelem a kislányomat,nem hanyagolom el a külsőmet,tanultam... vannak iskoláim és megállom a helyemet a munkahelyemen is.Pont egyik nap mondta egy ismerősöm,hogy az szóljon be aki ezt utánnam csinálja ilyen színten.....

De hogy belül mit érzek és mit élek át azt csak én tudom,az csak az enyém és nekem kell elviselni és vele együtt élni.Tomi elvesztése teljesen más világot nyitott meg előttem,sok ember problémáin csak mosolygok egyet magamban,hogy Istenem mennyire nem tudja mi a fájdalom,mi az igazi probléma...de közben irigy is vagyok rá,hogy de jó neki,nem élt át ilyet.De ez van,amit a sors ránk mért nem kerülhetjük ki,valamit tanulnunk kell belőle és muszáj muszáj felállni!

Kedves hozzászólók!!

tudom h sok emberben nagyon mély sebeket téptem fel megint és ezért szeretnék elnézést kérni tőletek! Nem ez volt a szándékom! Sajnos nagyon sok embert éri ez vagy ehhez hasonló tragédia!

Sziasztok!

A lélek nem felejt. Ezek a történetek veletek és értetek történtek. Igen, nagyon fájnak, hiszen a fájdalman keresztül tanulunk fejlődünk, látunk másként dolgokat. És fel kell álni! Leginkább saját magunkért, de őértük is. Azért kaptuk őket, hogy tanítsanak.

Én is veszítettem el már barátot, (szívinfarktusban meghalt)és "belehaltam" már szerelembe is. Sok-sok keresgélés után rájöttem, hogy miért kerültek Ők az életembe. Persze, hogy fájt és fáj még ma is!

Meg kell élnünk a fájdalmat bármeddig is tart az. Aztán meglátjátok eljön a jó, és akkor egyensúlyba kerül minden. Ez Mindnyájunknak legyen jelszó!

Hiszen a Világegyetem az igazságosság elvén működik.

Szeretettel: Anita

Egyáltalán nem sikerült hosszúra.:-)

Szerintem mindenkinek (azt hiszem használhatok többes számot) sokat jelentettek szavaid.

A pszichológuson én is gondolkodtam akkoriban, de valahogy mégsem került rá sor. De hiszem, hogy egy szakértő segítsége nagyon sokat jelenthet. Egy ideig munkált bennem a bűntudat, ha "véletlenül" nem gondoltam Apura vagy a Bátyámra, de aztán rájöttem, hogy egyikük sem akarná, hogy szomorú vagy depressziós legyek, hanem azt szeretnék, hogy megőrizve a közös emlékeinket és a szeretet, ami összekapcsol(t) minket, folytatnám az életemet.

Nagyon hosszú idő, amíg az ember megtanulja kezelni a veszteséget, és már nem őrjöngő fájdalommal tekint rá, hanem esetleg mosolyogni is képes, ha az elvesztett szerettére gondol. Ez azonban lassan érkezik el. Nagyon nehéz, de egyvalamit nem szabad tenni (bár egyszerű útnak tűnik): alárendelni önmagunkat a fájdalomnak, és hagyni, hogy a mindennapjainkat végérvényesen befolyásolja a veszteség.

Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikerültek a hozzászólásaim, de abban a reményben írtam őket, hogy a tapasztalataimmal segíthetek azoknak, akik előtt még ott áll a gyász feldolgozásának hosszú és nehéz útja.

Gyönyörű írás, fájdalmas és mélyen megrendítő. Bár én ugyanezt a helyzetet nem éltem át, mégis megindított, és könnyeket csalt a szemembe. Eszembe juttatta, hogy mennyire törékeny dolog a boldogság, és hogy a sok vita és nézeteltérés helyett annak kell örülni, amit úgy hívunk, hogy "MOST".

Évekkel ezelőtt elveszítettem az Édesapámat és néhány évvel később az egyik Bátyámat is. A legrosszabb ellenségemnek nem kívánom azt a szívettépő fájdalmat és mélységes kétségbeesést. A szomorúságtól annyira bénultnak éreztem magam, hogy attól féltem, már sosem fogok tudni emberek közé menni vagy akár aludni.

Minden alkalommal úgy éreztem, hogy a szívemből téptek ki egy-egy értékes, féltett darabot, amit aztán a szerettemmel együtt temettek el. Az ember sosem lesz ugyanaz, aki volt, a seb idővel behegged, de sosem múlik el teljesen. Jól is van ez így, hiszen a szeretteink mindaddig élnek, amíg emlékezünk rájuk. Én sem az Édesapámat, sem a Bátyámat nem fogom elfelejteni soha, és bár szívem minden szeretetével kívánom, hogy még egyszer megölelhessem őket, és elmondhassam nekik, hogy mennyire szeretem őket, tudom, hogy erre még sokáig nem lesz lehetőségem.

A fájdalom úgy enyhül, ahogyan a nappalok és az éjszakák követik egymást. Napról napra egy kissé kevésbé hasogat és kevésbé fáj, de mint korábban írtam, a seb örökre megmarad. Nehéz ilyenkor olyasmit mondani, amitől az ember megkönnyebbül egy kicsit vagy jobban érzi magát, így én sem próbálkozom meg vele.

Mindössze ennyit tudok mondani: bár nem velem történt ez a szörnyű tragédia, teljes szívemből együtt érzek a szerzővel.

Igen, sajnos ez így van,senki és semmi nem nyújthat vígaszt!

És ez borzasztó érzés, mintha a lelkemet tipornák, hogy tehetetlenek vagyunk, látunk benneteket, az őrjítő fájdalamatokban, és hiába minden szó, minden ölelés, és együtt hullatott könny, a szívetek fájdalma nem enyhül!

De melletetek maradunk, várunk és bíztatunk, és ha kell mégtovább várunk,és mégtovább bíztatunk..... mert számunkra nincs értékesebb az első mosolyotoknál!

És mindennél és mindenkinél, jobban reménykedünk és kűzdünk, hogy megadja az élet azt, hogy ÚJRA SZERETNI, és BÍZNI tudjatok!!!!!!!!!!:-))))

Bocs,ma nem jön össze:-)

összehozója