Pénz számolva, asszony verve jó?

Leggyakoribb a testi sértés; megtörtént, hogy egy apa megszúrta élettársa karján ülõ gyermekét! Elterjedt vélemény, hogy a rendõrség nem tesz semmit, amíg vér nem folyik A kivonuló járõrök a legtöbb esetben a figyelmeztetést alkalmazzák.

A bántalmazók sokszor nem tartják jogosnak a rendõri intézkedést, mondván a saját lakásukban azt csinálnak, amit akarnak… Az intézkedõ rendõrök minden esetben kiállítanak egy nyomtatványt a veszélyeztetettség mértékérõl, amit továbbítanak a gyermekjóléti szolgálat felé. A nyomozók folyamatosan tartják a kapcsolatot a szolgálat munkatársaival, háromhavonta megbeszélésen vesznek részt, figyelemmel kísérik a veszélyeztetett családok életét és igyekeznek befolyást gyakorolni a bántalmazókra. Elsõdlegesen a rendõrség feladata a problémát orvosolni, ám a jelzéseket a környezetnek kell észrevennie: akár a munkahelyen, akár az iskolában. Szoros társadalmi összefogásra lenne szükség, de leginkább a család mentális megújulására - hangsúlyozzák szakemberek.Hazánkban egyelõre az jellemzõ, hogy az asszonyok menekülnek el a családi fészekbõl. Megsegítésükre már léteznek civil szervezetek. Remélhetõen hamarosan a parlament elé kerül a távoltartás intézményét szabályozó törvényjavaslat, ennek révén az elkövetõ nem kerülhetne áldozatai közelébe. Persze minden törvény annyit ér, amennyit meg lehet belõle valósítani.

Anna évekig tûrte, hogy férje lelki és testi terrorban tartsa.

– Már nem is tudom, hogyan voltam képes ennyire megalázottan élni – mondja, és tekintetében felsejlik az átélt borzalom fájdalma – Sokáig titkoltam a családom elõtt, ideális párnak tûntünk, senki nem sejtette, mi történik a zárt ajtó mögött. A végén már nem is tudtam kiigazodni, mikor és miért kapok verést. Egy idõ után feladtam, hogy megpróbálok úgy viselkedni, tenni,hogy az neki megfeleljen, hiszen bármiért, bármikor kijött a béketûrésbõl. Az elsõ pofon után kellett volna otthagynom, de elhittem, hogy nem lesz több… és néhány hétig nem is volt. Aztán a pofonokat rúgás is követte, fojtogatás… Öt évig tûrtem, aztán végleg feladtam, és elköltöztem tõle. Féltem, de a gyerekem érdekét néztem. És nem bántam meg! Persze szerencsém volt: a szüleim, testvéreim maximálisan mellettem álltak, és segítettek az újrakezdésben.

Marcsit a párja teljesen elszigetelte a családjától: – Nem találkozhattam a szeretteimmel, a barátaimmal, szinte észrevétlenül magányosított el azoktól, akik sokat jelentettek számomra – mondja.

– Így nem is tudtam senkihez sem fordulni, teljesen magamra maradtam. A végén már csak akkor és oda mehettem el, ahová õ engedett, szinte börtönben éreztem magam. Anyagilag is kiszolgáltatottá váltam, mert a párom

szerint az „asszonynak otthon a helye”, és nem dolgozhattam. Minden kiadásra külön engedélyt kellett kérnem, és hálásnak kellett lennem, ha magamnak vettem kozmetikumot, ilyesmit. Aztán kiderült, hogy rendszeresen megcsal. Ezt már tényleg nem tudtam elviselni, így „lesz, ami lesz” alapon eljöttem.

És rá kellett jönnöm, hogy egyedül is megállom a helyem, van állásom, egzisztenciám, és nem is vagyok olyan tehetetlen és ostoba nõ, amilyennek õ láttatott.