Paddington, a csirke tarka pulóverben

Nagy lendülettel láttunk hát neki a baromfiudvar megtervezésnek, amit a gyermekeink hihetetlenül élveztek, és mi nem különben. Építettünk rá egy tágas ólat és megtömtük belülről szalmával, kerítést húztunk a terület elejébe, és gyümölcsfákat ültettünk a közepébe, így minden készen állt az új lakók érkezésére: első körben rendeltünk tíz ex-ketreces letojt tyúkot a tojásgyárból. Eleinte nem volt gazdaságos vagy szakmailag megkérdőjelezhetetlen a baromfitartó tevékenységünk, de a tyúkok láthatóan igen boldogan vakációztak nálunk, bőséges tojástermeléssel fizetve a vendéglátásunkért, ráadásul a füvet sem kellett többé lenyírnunk azon a területen.

Aztán teltek a hónapok, és mi egyre nagyobb szakértőivé váltunk a témának, igyekeztünk magunkat gondosan kikupálni belőle. Ezen kívül pedig igen szerettünk a madaraink között időzni; én például rendszeresen lejártam reggelente a baromfiudvarba imádkozni, hiszen – talán többen is tudjátok – az állatok közelsége természetes szinten minden másnál jobban képes megnyugtatni és feltölteni örömmel a fásult emberi lelket. Aztán a fejlődés jegyében beszereztünk húsz-harminc tüneményes, pelyhes, tollas tojást is (értsd: naposcsibéket), akiket infralámpa alatt neveltünk csodaszép színes-pompás madarakká. Kialakult hát egy mutatós állományunk, akiket főként hobbiállatok módjára dédelgettünk, hiszen – pár harcias kakas kivételével – nem tettük őket a levesbe akkor sem, amikor pihenésre váltva földi küldetésüket, nem adtak több tojást nekünk.

Az állományunk első tagjai tehát olyan letojt tyúkokból álltak, akik az életük első egy évét tojásgyárban töltötték. Hála Istennek Magyarországon kialakult az a gyakorlat, hogy a ketreces tartásból kiszuperált egy éves tyúkokat háztáji kisgazdaságok felé értékesítik igen olcsón, így ezeknek az állatoknak is adnak esélyt a normális baromfi-életre. Mert ezek az állatok bizony szörnyű állapotban érkeznek meg új tulajdonosaikhoz. Olyan sokk éri őket az egy év alatt, amit zsebkendőnyi területen, állandóan rácson állva, félhomályban, a többi tyúkkal folytonos testi kontaktusban, magas hőmérsékleten, egészségtelen hajtató tápon nevelkedve kell eltölteniük, hogy a baromfiudvarba érkezésük utáni egy hónapban gondos rehabilitációra szorulnak, különben egy darab tojás nem sok, annyit sem képesek kitermelni nekünk, sőt: ha nem vagyunk elővigyázatosak, igen hamar el is pusztulhatnak.

Amikor először kaptam a kezeim közé ezeket a szerencsétlen állatokat, a szívem összefacsarodott a szomorúságtól; napokon át csak ültem mellettük az ólban – egy darabig még a napfényre sem engedhettem ki őket – és figyeltem a viselkedésüket, hátha így tisztába jöhetek a szükségleteikkel. Ahogy néztem a nyomorult, tollhiányos testüket, fakó és kókadt tarajukat, fénytelen, rezignált tekintetüket, eszembe jutott: mi is pont ugyanilyen szörnyű állapotban érkezünk a megtérésünkkor Istenhez. Összetör és kizsigerel bennünket a világ, kivesz belőlünk mindent, ami a normális-, emberhez méltó létezésre alkalmassá tehet, és nem marad semmink, csak a szánalmas kis életünk, ami egy hajszálon függ a szakadék felett.

Ahogy órákon át ültem közöttük, eleinte csak néztek rám csodálkozva, a fejüket felém billentve, de nem közeledtek. Ritkán láthattak korábban embert, így fogalmuk nem volt róla, miféle szerzet vagyok és mi lehet velük a szándékom. Fázósan összebújtak inkább és csak ácsorogtak a szalmán, a sötét ól biztonságában. Aztán, mivel nem tágítottam mellőlük, ráadásul én adtam nekik az ételt és a vizet, sőt méretre is jóval nagyobb voltam náluk, pár nap elteltével érdeklődéssel körém gyűltek. Majd eljött a pillanat, amikor elkezdtek hozzám beszélni: megálltak előttem oldalra fordított fejjel, és csak mondták a magukét nekem. A hangjuk eleinte olyan fülsértő volt, olyan szörnyen kellemetlen, hogy tiltakozni lett volna kedvem. Persze nem csodálkoztam ezen, hiszen több ezer másik tyúkkal összezárva, egyetlen állatnak vajon mennyi esélye lehet saját hangjának felfedezésére? Csúnyák voltak, rongyosak, szörnyen büdösek, és a hangjuk akár egy rozsdás zsanér nyekergése, de én mégis – mindennek ellenére – olyan nagyon megszerettem őket! Láttam bennük a potenciált, hogy értékes és hasznos életek, csak épp nincsenek túl jó formában. Tudtam és éreztem: ha szeretem őket és együttérzéssel gondoskodom róluk, meg fogják hálálni az erőfeszítéseimet. A következő egy hónapban tehát mindent megtettem értük, ami emberileg lehetséges: egészen addig árnyékos, zárt helyen tartottam őket, amíg a tekintetük meg nem elevenedett, és érdeklődés nem ébredt bennük a külvilág iránt. Akkor kinyitottam előttük az ól ajtaját, ha kedvük támadna rá, hát kimehessenek a fénybe. Eleinte csak álltak az ajtóban és figyelték a ragyogó, tágas teret, hiszen soha életükben nem találkoztak még ekkora szabadsággal. Aztán lassacskán ki-kimerészkedtek az ajtó elé, és miután a körmeiket levágtam – olyan hosszúra nőtt ugyanis a ketreces idők alatt, hogy lépni sem tudtak tőle – kapirgálni is elkezdtek. Ez volt az első tyúkokra jellemző viselkedésmód, ami visszatért beléjük: a kapirgálás, hogy megszerezzék azt a minimális táplálékot, ami az életben maradásukhoz szükséges. Aztán egyre jobban megjött a hangjuk is: a fülsiketítő kárálást lassan felváltotta kellemes, barátságos kotyogásuk. Közben pedig elpotyogtattak egy-egy tojást is nekem, ezzel jutalmazva erőfeszítéseimet. Később gyakran láttam őket, amint oldalukra dőlve, szárnyukat kitárva, lehunyt szemmel napoznak az óljuk oldalában. Innentől a tarajuk kiegyenesedett és kiszínesedett, kezdtek ismét tyúkok módjára kinézni és úgy is viselkedni, habár elvesztett tollaik kinövéséhez még jó pár hónapnak el kellett telnie.

Aztán úgy egy év múlva, a hűvös tavaszi napok egyikén új szállítmány ex-ketreces tyúk érkezett a baromfiudvarunkba. Ebben a társaságban két olyan szánalmas jószágot is találtam, akikhez foghatót életemben nem láttam. Külön is kellett őket választanom a többiektől, mert annyira életképtelennek tűntek, hogy attól féltünk: különleges gondoskodás hiányában pár napon belül elveszítjük őket. A testük teljesen csupasz volt, egy szál tisztességes toll sem borította. Csak a nyakukon és combjukon volt némi maradvány. Úgy néztek ki szegények, akár a levágáskor megkopasztott bontott csirkék. Dohogtam is a férjemnek, aki átvette őket, hogy miért nem adta vissza ezt a kettőt a szállítóknak, hiszen tollas tyúkokat ígértek a pénzünkért, nem ilyen lidérceket, akikbe hálni is alig jár a lélek. Az egyikük – a kopaszabb – csak pár lépés megtételére volt képes, de azt is csak úgy, akár egy gutaütött szerencsétlen: húzta a fél oldalát, mintha lebénult volna. A férjem azt felelte, hogy először ő is vissza akarta dobni őket, de aztán az jutott eszébe, hogy ha ezek az állatok nem hozzánk kerülnek, akkor esélyük sincs a túlélésre. Énrólam pedig úgy gondolta, hogy nagy szeretettel és türelemmel gondoskodom majd róluk, így nálunk talán lesz némi esélyük egy új életre.

Emiatt tehát teljesen külön kellett választanom őket az állománytól, így beköltöztettem őket egy hordóba, kívülről a baromfiudvar kerítésének tövébe. Igen ám, de hűvös tavaszban jártunk éppen, a Nap viszont időnként derűsen kisütött. Nekem tehát attól kellett félnem, hogy ezek a szegény párák a csupasz testükkel vagy megfáznak a szélben, vagy leégnek a napon, aztán majd amiatt pusztulnak el. Nem volt tehát más választásom: fel kellett öltöztetnem őket. Tagja vagyok egy angol ex-ketreces közösségnek, ahol számtalan leírást olvastam már ezeknek az állatoknak a rehabilitációjáról, így nem tartottam sületlenségnek, hogy ruhával fedjem be őket. Levágtam hát a kisfiam egy régi köntösének két ujját, és a szárnyak helyén nyílást hasítva bebugyoláltam a törzsüket. Így megvédtem őket a széltől és Naptól is, a lakásukként szolgáló fekete hordó puha szalmáján pedig bármikor megpihenhettek és átmelegedhettek. Hálásak is voltak a gondoskodásomért, mert bárhová mentem azután a kertben, ők pulikutyaként követtek engem. A pulcsis hordólakóknak a Paddington és Diogenész nevet adtuk.

Egy szomorú napon azonban Paddington szalmának esett. Nagyon sajnáltuk, mert láthatóan nem tudott többé lábra állni, ezért betettem a hordóba, elérhető közelségbe raktam az ételt és vizet, majd felkészültem lelkileg a közelgő végre. Többször láttam már korábban ezeknek az állatoknak az elmúlását és utolsó perceit, amikor néhány nap leforgása alatt elment belőlük az erő és az élet. Nem betegedtek meg, csak elfáradtak és kimúltak csendben, hiszen idejük lejárt, menniük kellett. Igyekeztem hát gondoskodni Paddingtonról is, hogy az utolsó napjait békében tölthesse. Pár napon keresztül csak pihengetett a szalmán, lehunyt szemekkel, amikor viszont a közelébe értem, folyton megpróbált felállni, hogy – mint korábban is – a nyomomba szegődhessen. A próbálkozásai azonban rendre kudarcba fulladtak, hiszen minduntalan felborult, így attól kellett féltem, hogy összetöri magát nagy igyekezetében, ezért onnantól inkább távolról figyeltem a szükségleteit. Teltek a napok, de Paddington nem pusztult el, erősen ragaszkodott az élethez. Aztán azt vettem észre, hogy az étvágya visszatér, majd rövid időn belül ismét talpra áll, és újból hűségesen sétálni kezd mellettem a kertben. Mivel az idő egyre melegebbre fordult, elmúltak a didergős tavaszi éjszakák, ezért úgy döntöttem, megszabadítom Paddingtont a pulóverétől. Amit azonban ekkor felfedeztem, attól majd hanyatt estem meglepetésemben: az én tyúkocskám csupasz kis teste telis-tele volt szürke tollcsírával olyan gazdagon, hogy a rózsaszín bőre már ki sem látszott mögüle. Akkor értettem csak meg, hogy emiatt nem volt képes lábra állni az elmúlt hetekben, hiszen a teste minden részén egyszerre meginduló tollasodás - bár vitamint is szedett - elszívta és felhasználta a készleteket a szervezetében.

Azóta Paddington, a korábban gutaütöttként araszoló csupasz kis csirke lett a legszebb és legtollasabb tyúk az ex-ketreceseink között, akin a kakasok is élvezettel töltik idejüket, míg korábban – valószínűleg színes kabátja miatt – dühödt haraggal rontottak rá, ha valahol véletlenül a közelébe férkőztek.

Rengeteget tanultam tehát ezektől az állatoktól az elmúlt években. A ragaszkodásról, hűségről, a szeretet és gondoskodás erejéről, amivel minket Isten, mint csupasz, gutaütött csirkéket a Hozzá érkezésünktől fogva körülvesz. Nem tudunk tehát olyan szánalmas állapotban közelíteni az Ő személyéhez, hogy ne indulna meg rajtunk atyai szíve, azután pedig ne tenne meg értünk mindent, a gyógyulásunk és helyreállásunk érdekében. Mi pedig kizárólag az Ő gondoskodó szeretetének oltalma alatt lehetünk képesek visszanyerni a teremtésben megszabott emberi lényegünket. A létezésünk valódi értelmét csak az Ő kezének munkája nyomán fedezhetjük ismét fel. De amikor elkezdődik ez a nagyszabású helyreállítás az életünkben, mi minden nappal egyre erősebbek és erősebbek leszünk, ezért ha ragaszkodunk Hozzá és hűségesen követjük Őt, ha igyekszünk minél több időt eltölteni az Ő jelenlétében, akkor nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy mi váljunk a legszebb és leghasznosabb teremtményeivé a Mindenható viruló kertjének.