"Dundi, molett, telt, gömbölyded" - cseppet sem pejoratív szavak!

Óriási ostobaságra vall, hogy az ilyen öblöshangú gúnyolódók nem vetnek azzal számot: a nők többségének teste a kor és gyermekszülések által megváltozik. Nem feltétlenül azért, mert idővel beletörődünk a trampli óriáslétbe, elhagyjuk magukat és már nem számít a kinézetünk. Hanem mert ilyen a biológiánk, és ha van bennünk valami, ami genetikailag determinált, akkor ez biztosan az.

Nem kell tehát mindenkinek vékonynak lennie. Egyáltalán nem! Ha már a kisebbségi jogoknál tartunk, hát nekünk nőknek biztosan jogunk van kikerekedni, és ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor úgy is maradni. Ezt minden épeszű férfi képes elfogadni!

Én például pont ugyanolyan elégedett vagyok magammal most, mint 20 évesen 55 kilósan. Sőt, igazság szerint akkoriban sokkal durvább gúnyolódások tárgya voltam a véznaságom miatt, mint később a teltségemért. Mert abban az időben még a címlaplányok is popsis-didis csajok voltak, nem ilyen agyonéheztetett csontos lidércek, mint manapság.

A gyerekszülések, a jó ételek, a szeretett lényként való létezés élvezete pedig rajtam hagyták a nyomukat az elmúlt 25 év során, így felugrott rám jó pár kiló. De mit bántam én! Probléma nélkül megtanultam együtt élni vele.

Ma is pont ugyanúgy adok magamra, mint vékonylány koromban. Legalább olyan csinosan és választékosan öltözködöm, mint sovány életemben. Viszont őszintén mondhatom: sokkal, de sokkal jobban tetszem magamnak most, mint akkoriban. Ezt persze Férjuram folyamatos és lankadatlan érdeklődésének és áradozásainak is köszönhetem, ahogy az önbizalmamat is, mellyel súlyomtól függetlenül - nem annak dacára, hanem azzal tökéletes harmóniában - felemelt fejjel és nőiességem teljes tudatában vagyok képes végigmenni az emberek között.

Nem vagyok dagadt, nem vagyok trampli, nem vagyok elhanyagolt, és nem vagyok nőietlen. Nem utálom a testemet, szépnek látom magamat, szeretek tükörbe nézni és kiöltözni színházba, ünnepekre vagy éppen istentiszteletre.

Most mégis eldöntöttem: megszabadulok a súlyfeleslegemtől. Nem a depresszió, életuntság, önutálat miatt hoztam meg ezt a döntést, hanem a korom, a mozgékonyságom- és egészségem megőrzése miatt.

Tőlem tehát ne várjatok ilyen nyilatkozatokat:

- Ki nem állhatom a testemet!

- Bűnöztem: megettem egy szelet csokit! Mea culpa.

- Holnaptól száműzök az étkezésemből minden szénhidrátot: fehér kenyeret, édességet, tésztát, fagyit. Sőt, ezentúl nem eszem sült krumplit, hamburgert, bundáskenyeret, túróspalancsintát (tehát semmit, amiktől az élet - ha csak egy hajszállal is, de – élvezetesebb).

- Majd meghaltam az éhségtől, de kitartottam és inkább elmentem futni!

- Már a súlyfeleslegem nagy részétől megszabadultam, és végre ismét megbámulnak a férfiak!

Várhatjátok viszont, hogy a fenti csacskaságok helyett inkább ilyeneket fogok írni:

- Végre ismét rám jött az az édes kis piros ruhám, amit úgy szerettem, amit még a lányom ballagására vettem!

- Ma nem négy órát, hanem legalább nyolcat dolgoztam a kertben! Mióta tíz kilóval könnyebb vagyok, szinte szárnyra kaptam az őszi széllel.

- Felpróbáltam ma egy virágos nadrágot a kedvenc üzletemben, ami igencsak szűknek tűnt a vállfán, de csodák-csodájára tökéletesen passzolt! Végre ismét hordhatok mintás nadrágokat, ahogy lánykoromban.

- Ma egész nap ástam és ültettem, úgyhogy este simán belefért még a napi étkezésembe egy adag sajtos makaróni.

És mostanra talán össze is állt a kép előttetek, hogyan is tervezem a fogyásomat annak ellenére, hogy szeretek molett lenni, szeretek enni, és eszem ágában sincs lemondani olyan ételekről, amik élvezetet okoznak.

Két mottó szerint fogom megvalósítani a fogyásomat, mert hogy megvalósítom, afelől ne legyenek kétségeitek. Sokkal nehezebb dolgokat is keresztülvittem már az életemben, amikről úgy gondoltam, soha nem leszek rájuk képes. Aztán Isten segítségével és erős eltökéltséggel mégis valóra váltottam őket.

Két fő szabály tehát, melyek szerint a következő másfél évben tervezem élni az életem. Mindkettőt én találtam ki, gondolkodással töltött pihenéseim során, mikor a jövőm tervezgetése, új célok, feladatok, elhatározások kiötlése a kedvenc elfoglaltságom. Mert én úgy élem az életemet, hogy ne kelljen a drága éveimet, amikből egyetlen percet sem kaphatok többé vissza, hiábavalóságokra elherdálnom.

Lássuk tehát a két alapelvet:

"NEM ESZEM, CSAK HA ÉHES VAGYOK, AKKOR IS CSAK FÉL ADAGOT!"

"LEGYEN A KERTED AZ EDZŐTERMED!"

A terv tehát készen áll, most pedig nem maradt más hátra, mint: MUNKÁRA FEL!