Önképzavar a fogyás után

Néha úgy érzem, kiugrok a bőrömből, amikor belenézek a tükörbe. Nemcsak az új külsőm miatt, hanem mert annyi nehézség árán sikerült túljutnom magamon és beteljesítenem a legfőbb vágyam, szereztem egy olyan sikerélményt, ami örökké meghatározó pont lesz az életemben.

Néha meg elfelejtem.

Tavaly még kicsit teltnek számítottam. Írtam az étkezési problémáimról, amiknek "köszönhetően" sokat fogytam (nem mintha bánnám), és így elértem azt a vékonyságot, amilyet valójában mindig is akartam. Mégis van, hogy belenézek a tükörbe és elmotyogom magam, hogy ,,kövér vagyok, nem?"

Oké, tudom, sokan, akik előtt még rögös az út, sikítófrászt kapnának tőlem ilyenkor. Mégis van, hogy felhúzott szájjal méregetem magam vagy húzom szorosra magamon a pólóm, nyávogok a lábamra, aztán felveszek valami bő melegítőnadrágot. Bármennyire is furcsa, volt, hogy még mindig kövérkésnek gondoltam magam. Megnyomkodtam a hasam, finnyázva rá, hogy mégis mi ez? Nem olyan, mint neki. Vagy mint a szomszédnak. Vagy a lánynak a tévéből, pedig én mindig olyat akartam. És tudom, hogy bár kevesen beszélnek róla, mivel nem illik elégedetlenkedni fogyás után, ez valós, létező dolog. Valakinél súlyos méreteket ölt, másokra "csak" annyi kihatással van, hogy lehúzza a kedvüket, de az éppen elég. Éppen elég, ha magadat nem látod jónak, máris tönkre van vágva minden.

Az én kis nyavalygásaim, megjegyzem, igen ritkák, de vannak, akiknél ez sokkal intenzívebb, durvább méreteket ölt. És hogy mi a mumus?

A megszokás. Egy idő után már megszokottá válik a tükör adta látvány, és az ember lányának a szeme szépen ismét felnyílik az olyan nőkre, akiknek kisebb a derekuk, feszesebb a fenekük, törékenyebb alkatok és még sorolhatnám. Egyszóval akik jobbak... nálunk. A folytonos összehasonlítás totál megöli az önbizalmat, főleg, ha a nézegetett illető önbizalom teljesen nevetgél is közben. Pedig bármennyire is fura, ők is küzdenek ilyen gondolatokkal, mert az ember hajlamos arra, hogyha sokat ért el, még többet és többet akar, nem képes belátni, hogy jó így, mert túl akar szárnyalni másokat. Ez nem egó, nem is szégyellnivaló, ez belénk van kódolva. De okosabb megállítani és elgondolkodni, mi minden van a hátunk mögött.

Amikor hasonlóan érzem magam, erre gondolok. Hogy én, a lány, akit mindenki fintorogva méregetett az alakja miatt, egy újságban is szerepelt. Kapott egy egész oldalt. Olykor hajlamosak lehetünk elfelejteni, mennyi munka rejlik abban a tükörképben, hogy mennyien szeretnének olyan testet, mint a miénk. A világon szigorúbbak tudunk lenni saját magunkkal, mint bárki a földön, és ezt nem érdemli egy olyan, aki kihajtotta a belét az álmaiért. Mégis melyik genetikailag extrakarcsú alak gondolata képes kárpótolni mindezért?