Otthon jó meghalni (beszélgetés)
Meghalni sehol nem jó.
Az egyetlen, ami számít: a túlvilágra induló hogyan éli meg. De ez az, amit soha nem tudhatunk meg bizonyossággal...
Ugyan olyan:( A különbség annyi, hogy a betegnél tudjuk talán előre, de ez nem könnyíti meg.
A számomra egészségesnek vélt gyászban annyi szerepe van a kornak, hogy könnyebben elfogadom az idősebbek halálát, ha érkezési sorrendben történik....
Tudom, ez kicsit morbidnak tűnik.
Ezzel így vagyok én is. Nincs bennem rossz érzés, amikor hazamegyek és felveszem anyukám papucsát, esetleg pulcsiját, ha fázom. De még a gyerekeimnek sem. A középső pl. a papánál nem hajlandó semmi másban aludni (hálóingként) mint a mama régi pólóiban. És mindig beosztják a gyerekek, hogy ki aludjon mama helyén.
Aminek viszont örülök, hogy apukám felvetette nem túl régen, hogy ki fogja válogatni anyukám ruháit és vagy elajándékozza őket, vagy elviszi a ruhagyűjtő konténerbe. És én ennek tényleg örülök. Úgy érzem ezzel kicsit továbblép, kicsit könnyíteni akar magán. És ebben segíteni fogom. Soha nem fogja elfeledni azt tudom, de neki a legnehezebb, otthon egyedül, hazamenni esténként az üres házba. Borzalmas lehet neki. Ezért örülök, hogy megpróbál továbblépni.
Amikor meghalt a nagytatám, aznap este nem féltem először a sötétben, mert úgy éreztem, bárhová megyek is, ő mindig "ott van", és vigyáz rám.
Ő kórházban halt meg, elaludt. Nagyon szerettem őt. Utolsó találkozásunkkor úgy váltam el tőle, mintha csak tudtam volna...
Sajnos ilyen téren elég szentimentális vagyok, és egy szerettem elvesztése kapcsán nem az jut eszembe, hogy magamon könnyítsek azzal, hogy nem látom szenvedni a kórházban, vagy arra, hogy nekünk kell elrendezni a halál után, elkészíteni a temetésre, hanem arra, hogy a földi életében utoljára biztosítsam arról, hogy szeretem, és úgy menjen el, hogy ezt tudja.
örülök, hogy így érzed. ennek így kellene lennie.
remélem nálam is így lesz....
Hát nem tudom, de nekem egy kicsit sem rossz ott lenni, ahol meghaltak a szeretteim, egy kicsit sem rossz látnom, hordanom a ruháikat, illetve látnom a cuccaikat, benne aludni az ágyukban, sőt!
Ha felveszem a pulcsit, vagy csak egyszerűen a kezembe akad ami a nagymamámé volt, örül a lelkem, hogy megfoghatom, hogy felvehetem. Vagy a törölköző, amit tőle kaptam, akármilyen rongyos is már, nekem akkor is a kedvencem. Egy pillanatig sem zavart senkit, hogy abban a szobában, abban az ágyban kell aludni, amelyikben meghalt.
Az anyukám és apukám kórházban haltak meg, de nem azért, mert nem vittük volna őket haza, hanem azért, mert erre nem volt lehetőség. Az anyukám szívinfarktust kapott, mire a mentő beért vele a kórházba már nem élt, az apukám pedig agyvérzést, ő komában volt még 1 éjszakát, de reggelre meghalt.
Én nem tudom mit szeretnék. Engem nem "zavart" a nagymamám és apósom haldoklása, mármint zavart, de nem az, hogy a közelemben vannak, de nem biztos, hogy szeretném, hogy a fiamnak végig kelljen néznie az én haldoklásomat...
az igaz, de sok embert gépeken tartanak, olyan erőtlenné válnak, h nem tudnak beszélni...
igen, jól kivan az találva.
Ez elöfordulhat mindenkivel, attól hogy valakinek családja van, ugyan úgy összeeshet és meghalhat az utcán.Egy hirtelen halál mindíg más, mint egy hosszas betegség, ami halállal végzödik. Ott megvan a lehetöség a beteg kérését teljesíteni.
Aki pedig tök egyedül él, lehet, hogy még örül,is, ha kórházba kerül.Ott legalább vannak sorstársai... minden eset egész más, jól van az kitalálva, hogy nem tudjuk, mikor üt az utolsó óránk.
de mennyit kell szenvedni, ameddig odáig eljut az ember?
milyen egyszerű lenne, ha egyszercsak megállna a szív...
de néhány embernek nagyon hosszúra nyúllik.....
Én láttam már haldokló embert. Nyugodt volt az arca, vidám a szeme. Nem szenvedett, mosolyogni próbált a szeretteire. Ő a nagymamám volt.
Édesanyámat nem láttam meghalni, mivel éjszaka csendben elaludt. Apukám is csak azt vette észre, arra ébredt éjszaka, hogy anyukám keze az arcárahull. Szerintünk meg akarta még utoljára simogatni. Ezután már aludt (apukám szerint elájulhatott, mert nem reagált semmire) majd egy-két perc után megszűnt a légzése. Tudom, ez borzasztó pár perc lehetett édesapámnak, de azt is tudom, hogy az még rosszabb lett volna neki, ha nincs ott élete párja mellett, és azzal a tudattal kellene élnie, hogy a kórházi ágyban teljesen magában, szenvedve ment volna el anyukám.
Azt bevallom még nem kérdeztem tőle, hogy nehéz-e ott élnie. De úgy gondolom, ha nehéz is, nem azért, mert ott halt meg anyukám, hanem azért, mert abban a házban benne van maga anyukám. Mindenhol. Akárhova néz, ott van a keze nyoma. Szerencsére nagyon közel lakik hozzánk és próbáljuk enyhíteni a fájdalmát. Az unokái is sokat vannak nála, ott is alszanak.
Azt az egyet sajnálom, hogy én nem voltam vele az utolsó pillanatokban, de amikor este eljöttünk tőle annyira jól volt, evett is, mosolygott, beszélgettünk, nem gondolt senki ilyesmire.
A haldoklónak meg kell járni az utat a végső útig.
Nem mindegy neki, hogy az, akit szeret, fogja - e a kezét, végigtörli - e gyöngyöző homlokát, enyhíti - e fizikai szenvedéseit.
Még akkor is tudatában van ennek, ha szavakkal kifejezni már nem tudja!
Persze, mindannyian mások vagyunk, van, aki nem igényli a szoros testi közelséget, de akkor is érzi, tudja, hogy az otthonában, a szerettei közelében lehet.
Kár nem megadni ezt a fajta végtisztességet is.