Ősz: termés és parázs

Egy fenséges kertben járok. Lelkem fái közt lassan ballagok. Érzem, hogy ősz van, de ez nem elmúlást hirdető szomorú gyászjelentő, hanem parázsló, meleg, gyümölcsérlelő gazdagság, mely csordultig van beteljesült élettel. Ezerszínű lombszőnyegen lépkedve játékos és önfeledt kisgyerek vagyok. Mert az ősz pajkos odabent. Vonz, és mire elkaphatnám, tovalibben, mint egy pillangó. Karomon levő kosaramba lesek, mely nem teljesen üres, gyűjtögetem bele a Lélek-gyümölcsöt. Mert az ősz mindig termést hozó. Odabent is megérlelődnek a jó magokból kimelengetett gyümölcsök, és ha jól végzem a dolgom, akkor valóban bő termésben gyönyörködhetek. Lélekfáim ága-bogai között játszik a Fény. Megcsillan bíztatón, majd néha nagy árnyékba burkol. De mégis ragyogó az ősz odabent, mert a Teremtő tiszta fényét sugározza tovább. Csendes vándorutam örökmécsese ez. Már ott is vagyok a tűzhelynél és melegedek. Mert odabent az ősz izzó. Parázslik benne az életkedv, az újrakezdés szikrája. Szeretet táplálja, és mindaddig pislákolni tud, ameddig van bennem szikrányi jóság. Néha piszkálásra szorul, de újra meg újra fellángol és éltet, melegít, fülembe duruzsol. Apró szentjánosbogarak röppennek körém: a szeretteim, barátaim. Mert az ősz bent nem magányos. Mint világító pontocskák, cikáznak előttem, táncolnak és mosolyt fakasztanak. Fontosak ők is, és legtöbbször csak ott bent találkozom velük igazán. Tarkabarka emlékeim közt matatok. Mert az ősz odabent színes: sárga – mint a napraforgó, vörös – mint a kisfiam haja, barna – mint a kedvesem szeme, narancssárga – mint a baracklé, zöld – mint a fenyőerdő, piros – mint a kedvenc pulcsim. Néha esőben ázom. Mert az ősz odabent is hoz felhőket magával olykor. Tisztító zuhatagában kiüresedem, megkönnyebbülök. Engedem, hogy eláztasson egészen. Megsiratom kudarcaim, sebeim, gyarlóságaim. És szivárványos függönyén át láthatom, hogy azokból is lassan gyümölcs érik és jó termésük lesz.

Rácsodálkozom arra a természetességre, és titokzatosságra, amellyel történik mindez. Lelkem kertjét, ha ápolom, csak azt teszem, ami a dolgom: méltó helyet készítek a Fenségesnek, aki ott lakik, csakis ott. Aki életben tartja a tüzet, aki adja az esőt, és aki megmelenget. És aki számonkéri egykor az én érlelt gyümölcsömet. Mert arra rendeltettünk, hogy gyümölcsöző életet éljünk. És a világ nagy gyümölcsöstálján én dió vagyok. Bensőm az a rejtett, csodás világ, melyet körülvesz a mindennapok kemény dióhéja. És mégis, megérik bent a pompás, ízes termés. Sőt, csak páncélos ruhája védelmében tud igazán azzá lenni a dió, aminek lennie kell: gyümölcsnek, másokat tápláló eledelnek. Tudja ezt a dió, minden sejtje, ezért nem lázadozik, nem akarja eldobni kényelmetlen kalitkáját, inkább hozzásimul, megtölti élettel azt a teret, amelyet kapott és örömmel várja a pillanatot, amikor mások örömévé lehet.

Bár egyre válságosabb a lét és kint egyre hidegebb a szél, akárhányszor besétálok a kertembe, találkozom Vele, látom a termést és a parazsat, héjában a diót – és boldog vagyok.