Összeszedtem magam és leírom a szülésem történetét

10 hónapos már a babám, de még mindig nem sikerült feldolgoznom. Talán jobb egy kicsit, már majdnem tudok sírás nélkül beszélni róla.

37. hétben jártam, egyáltalán nem éreztem előjelét, hogy jönni szeretne a Fiam. Vársosnézőben voltunk, egy közeli nagyvárosban. Ott folyt el a magzatvizem minden előzmény nélkül, amitől én nagyon megijedtem. Mivel tömegközlekedéssel jutottunk el várost nézni, így vonattal kellett elmennem a klinikáig, ahová be voltam jelentkezve. Ez a város a másik irányba volt 30 kilométerre attól a várostól, ahol laktunk, így a férjemmel két különböző vonatra szálltunk fel, miután felhívtuk a mentőszolgálatot, oda is jöttek ahol voltunk, és közölték, hogy van időm, nincsenek fájásaim, ne aggódjak, beérek szépen, de ha odaértem, hívjak mentőt, akik majd a klinikára bevisznek. Így is tettünk. Mivel otthon volt az őssejtlevételhez való csomag és a terhes táskám is az összepakolt cuccaimmal, ez tűnt a legjobb verziónak. Szörnyű volt a félórás vonatút folyó magzatvízzel, de odaértem, jöttek a mentők, akkor már nyugodtabb voltam, bevittek szépen a vizsgálóba.

Fájásaim nem voltak, 1 óra volt délután. Vártak 1-2 órát, csináltak ultrahangot, majd mivel nem voltak fájásaim, kaptam 2 tablettát, amivel meg akarták indítani. Oxitocin volt. Küldöldön élünk, itt tablettában adják. Vártunk további két órát, nem történt semmi, adtak mégegy gyógyszert. Aztán semmi. Felküldtek a szobámba, hogy akkor a Férjem is nyugodtan menjen haza, én meg aludjak ott, majd reggel újra próbálják indítani. Felmentem a szobába, és teljesen kétségbe voltam esve, hogy a Férjem otthagy. Hogy mi van, ha nem ér vissza? vagy akármi? Aztán ahogy búcsúzkodtunk, beindultak a fájások, olyanok, hogy majdnem összerogytam, ő kapott el. Lementem a szülészetre, hogy én bizony szenvedek, én nem fogok aludni az 100%. Megvizsgáltak, NST, a fájások beindultak, de iszonyatosan rendszertelenül. 30 másodpercenként, vagy 1-2 percenként jöttek, nagyjából 1 percig tartottak, de volt amelyik kettőig. Ez fél 7 körül volt este. 11-ig így kinlódtam, de ordítottam a fájdalomtól és teljesen kifáradtam. Minden fájás után azt hittem, rosszabb már nem lehet, de lett. Volt, hogy 10 másodperc volt két fájás között. Levegőt sem tudtam rendesen venni. A leghosszabb szünet msáfél perc volt az utolsó 2 órában. Szörnyű volt, császárért könyörögtem. Aztán 11-kor megvizsgáltak, egyetlen centire voltam kitágulva, azt hittem megőrülök. Gondoltam, ez így eltart vagy 2 napig még, vagy mi lesz? Mondtam kérek EDA-t, mert nem bírom ki. Egy óra múlva kaptam, amikor ismét vizsgáltak, és nem tágultam még mindig semmit. Mondták, ettől lehet fogok. Hát amikor beadták az valami mesés volt, nem is fájt semmi már :) Hajnali 2 körül kezdtem újra érezni a fájásokat, megvizsgáltak, 7 centi, hurrá, mindjárt lehet nyomni. Fájt eléggé, de a falatkaparós fájásokhoz képest, amik 5 órán át mentek, egész jó volt. Innentől nyomkodással ment el az idő, mindenféle pózban. Nagyon rossz volt. A baba a fejét forgatta még ekkor is jobbra-balra, és nem illesztette be a fejét. Ezért kellett mindenféle pózban nyomkodnom. Ez két órán át ment, majd megunták, gondolom és mondták, hogy akkor más módszer kell. A doki alulról nyúlt fel, gondolom a gyerek fejéért, a szülésznő felülről nyomta a hasam, azt hittem, eltöri a bordámat. Kb 5 fájás múlva meglett a baba, de azt hittem, ott maradok az asztalon. 4 órakor kint volt. Én meg úgy éreztem, begyújtottak alám. Egyből rám tették, az valami csoda volt. Ott is volt rajtam majdnem egy órát, mert közben közölték, hogy én akkor szanaszét szakadtam, harmadfokú gátrepedésem van, a végbél is sérült, ki is fordult, szóval komoly a dolog. Nem volt gátmetszés (itt nem divat, ez ilyen természetes kórház, kellett ez nekem, félhomályban szültem, stb.) Akkor annyira ez nem tudott érdekelni, rajtam volt a babám. Jött az anesztes, telepumpálta az EDA csövét anyaggal, mert mondták, hogy különben a varrás nagyon rossz lenne. Na, annyi cuccot adott, hogy le is bénultam deréktől lefelé, nem tudtam mozogni. 2 órán át varrt a sebész főorvos, akit úgy hívtak be külön, mert az osztályon levő két orvos közül egyik sem vállalta a varrásomat, csak a fejüket csóválták, és mondták, hogy nem. Itt megijedtem rendesen. Hát, a sebek nem voltak kellemesek, gondolhatjátok. Mindenhol be voltam stoppolva, de öröm az ürömben, hogy felszívódó varratokat kaptam, mondom hurrá. :)

A neheze ezután jött. Hónapokig sírtam este, poszttraumás stresszem volt, és a legrosszabb az egészben, hogy a beleimben a sebek nem akartak helyre jönni. 6 hónap kellett, míg végül nem sírtam minden nagydolognál, és nem vérzett. Olyan volt, mintha üvegszilánkot kakiltam volna, nagyon fájt, és ez megkeserítette az életemet. De mára már majdnem helyrejött. Sajnos most is érzem, de szerintem ez már így marad örökre. Ha lesz még egy gyermekem, császárral kell megszülnöm, mert hüvelyi úton nem ajánlott, a kartonomon rajta van. De emiatt nem aggódok, mert én nem is akarok többet hüvelyi úton szülni, arról szó sem lehet. Sajnos nekem nem szép élmény, hanem életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Szeretem a Fiamat, és már azt mondom, megérte, de élete első hónapjában hatalmas lelkiismeretfurdalásom volt, mert ránéztem, és azt gondoltam, nem érte meg. Kellett ez nekem? És szörnyű embernek éreztem magam emiatt. :( De azt hiszem normálisak voltak az érzések, amik egyre halványabbak lettek, és az önsajnálatnak átvette a helyét a feltétlen szeretet :) És ez a lényeg.