A boldogság és én

Mindenki mondja, hogy boldog akar lenni. Ez nem is kérdés, az emberek szeretnének mámoros elégedettségben úszni. A kérdés nem az, hogy akarunk-e, hanem hogy képesek vagyunk-e rá?

Vádam a következő: szeretünk panaszkodni.

-Szia, hogy vagy?

-Áááá, ne is mondd, fáj a lábam már két napja. A lányom meg náthás. Most is fájdalomcsillapítókért és zsebkendőért megyek a boltba.

-És, most, hogy a múlt héten nyertél a lottón, mihez kezdesz?

-Áááááá, elköltöm gyógyszerre és zsebkendőre úgyis, hiszen nekünk mindig van valami bajunk!

Kissé szarkasztikus párbeszéd, igaz? Na, de eltekintve erősen szemléltetni vágyó túlzásaimtól, valószínűleg arra gondolsz, hogy „milyen igaz!”.

Nem értettem évek óta, miért nem tudnak az emberek örülni a sikereiknek, boldogságuknak. Miért nem tudunk kicsit hátradőlni, és megelégedetten fürdőzni a körülöttünk lévő pozitív energiákban?

Miért nem tudta képzeletbeli párbeszédünk ”nyertese” azt mondani, hogy: „Áááá, nagyon boldog vagyok, nem is érdekelt a lábfájásom azóta. Fogalmam sincs, mit csinálok a pénzzel hosszútávon, de biztos, hogy most kicsit kiélvezem és elmegyünk egy szép nyaralásra”

Tegnap megvilágosodtam. Nem arról van szó, hogy nem akarunk boldogok lenni. Talán még tudnánk is. Ha MERNÉNK!

Kulcsfogalmaink: a félelem. A megfelelési kényszer. A szocializálás.

Félelem

Megszoktuk, hogy rossz dolgok jönnek. El is hisszük, hogy megszoktuk. És azt is, hogy jönnek.

Ugye? Fel kell rá készülni. Nem lehet lehajtott fejű zsiráfként, esetlen módon az oroszlánoktól hemzsegő parton inni, a krokodiloktól hemzsegő patakból.

Hogy is gondoljuk? A rossz dolgok akkor jönnek, amikor nem is számítunk rá. Például, amikor boldogok vagyunk és lazítunk.

A magyarázat könnyebbik végét fogtam meg. A katartikusabb észrevételem hátravan.

Nem csak az esetlenségünktől félünk, hanem attól a ténytől is, hogy a boldogság JÁR nekünk. Nem tudjuk, és nem is merjük elfogadni, hogy szabad neki örülni. Hiszen, ha velünk jó dolgok történnek éppen, de másokkal a környezetünkben nem, akkor önzőnek minősülünk csupán attól, hogy boldogok vagyunk? Bizony nem, de valamiért az emberek többségében lelkiismeret furdalással párosul a sikerben vagy szerencsében való lubickolás. Megnyerünk egy tehetségkutatót? Pillantgatunk a mellettünk álló második helyezettre, hiszen hogy lehetnék boldog, mikor itt áll, és élete egyik tragédiáját éli át? Kiváló osztályzatot kapunk matekból, de Juli, a barátnőnk csak közepeset. Szegény, felé kell fordulni, és majd otthon később örülök az ötösömnek, de most, Juli előtt nem kifizetődő dolog.

Pedig tudjuk, hogy ezek az örömök, akkor, arra a pillanatra szólnak, megismételhetetlenek és egyszeriek, de mi majd később élvezzük és gyönyörködünk, amikor senki nem látja…

Megfelelési kényszer és szocializálás

Társadalmunk egyértelműen arra van berendezkedve, hogy az elesettet, szerencsétlent óvni kell.

Ezt úgy hívjuk, hogy humánusak vagyunk. Szerintem meg gátlásosak.

Mindannyian azt szeretnénk, hogy figyeljenek ránk. Törődjenek velünk. Hiszen társas lények vagyunk. Mai, beteg társadalmunk azonban fittyet sem hány (egy rövid mondaton kívül a híradó végén, vagy egy rövid kis oldalhasábon az újság 32. oldalán) a sikerre, az örömre. Ha mégis, legtöbbünkből irigységet, utálatot vált ki mások öröme. Ez a saját frusztrációja mindenkinek. De aki éppen boldog lenne, mások önutálata és elégedetlensége miatt nem meri megtenni. Ezt érintettem a félelem címszó alatt.

Éppen ezért, a megoldást sokan abban látják, hogy csatlakoznak az elesettek, sajnálatra MÉLTÓAK (nem tudom, figyelitek-e, méltóak) társaságához, így ha megkérdezzük, hogy érzi magát, a jót kifelejti, csak a panaszzuhatag ömlik ránk, akkor is, ha a lottón nyert tegnap.

Szocializálás hogy jön ide? Csecsemőkorunk óta azt az információt kapjuk, hogy foglalkozni kell azokkal, akiknek rossz. A jó, mint olyan, alapeset, annak nem örülni kell, de a rossznak? Na, azzal tenni kell valamit.

Kiről beszélt anyu és a mama? A szomszédasszonyról, akinek nagyon fáj a lába, vagy rákos a férje.

És a másik szomszéd, aki lediplomázott? Áááá, úgyis munkanélküli diplomás lesz. Különben sem szép annyira szegény lány, és jaj, elhagyta a pasija tegnap. Jaj, tényleg? Mesélj még! Szegééény. Áthívjuk egy kávéra? Ráférne egy kis törődés.

Nos, elég ahhoz, hogy megszokjuk, ki az, aki méltó dolgokra, és ki az, aki nem.

Természetesen nem normális, de sajnos így működik.

A vádam, miszerint SZERETÜNK panaszkodni, jogtalan. Nem szeretünk, hanem KELL, ha be szeretnénk állni a sorba. És humánusak akarunk lenni.

Szembemenni a világgal, önmagunkkal és az elégedetlenséggel, illetve elfogadni azt, amit rossznak vélünk, és elengedni? Az örömben és sikerben fürdőzni, még akkor is, ha mások önzőnek tartanak?

Tudom, tudom…

De szerintem így kéne.